Amikor bekövetkezik a tragédia – Iluska halála – megszületik az álomvilág. Egyrészt Petőfinek minden bizonnyal nem volt megoldása erre a helyzetre (hoppá megöltem a főhősnőt, ajjaj, mi legyen?), kilátástalan, amiből három út van: vagy befejezi a történetet (nem lehet, hiszen egy: nem történt semmi, kettő: ami történt az semmi, három: szomorú vég), vagy elkezd pszichologizálni és elemzi, hogy miért alakult ez ki (ettől remegett a keze, ha egyáltalán tudott róla, hogy létezik ilyen), vagy három: felépít egy csodálatos világot – természetesen ez utóbbit választotta.

 A János vitéz Jancsiról szól, kizárólag őt követi a történet, mindent és mindenkit hozzá képest ismerünk. Nincs körülötte valós közeg, egy részben valóságos, egy részben meseszerű és egy részben teljesen mesei világ veszi őt körbe, folyamatosan változva az ő aktuális állapotától függően. Nem egy kapcsolat, vagy egy közeg története ez, hanem egy emberé, nincs olyan jelenet, olyan pillanat, amikor ne Jancsi lenne a középpontban, ilyen értelemben ez egy szubjektív regény, drámai elemekkel. De milyen lehet ez a nem látott közeg? Milyen hely az, ahol olyan emberek élnek, mint Jancsi? Milyen emberek alkotják? Mit csinálnak? Kik ők? Egy szűk kis közösség végignézi, ahogy Jancsit elhajtja a nevelőapja? Ahogy Iluskán zsarnokoskodik a nevelőanyja? Ahogy a halálba kergeti? Hogy van egy fiú a faluban, akiről senki nem tudja, hogy kik a szülei? Egy ilyen szorongásokkal teli embert termelnek ki, aki mesehősként létezik a világban – láthattuk bármennyire is mese ez a valóságra épül? Aki csak elveket szajkóz? Látszólag olyan, mint egy darab fa, teljesen középszerű, nincs benne egyébként semmi drámai, hétköznapian magyar fiú. Mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen legyen? Milyen nevelés? Milyen világ? Gond nélkül ivódtak belé a jellemzők, olyannyira gond nélkül, hogy azonosult is velük.

De ez csak Petőfi szövege: támpont és nézőpont nélkül, kizárólag a cselekvés, nincsenek benne gondolatok – egy-két érzelem van –, csak folyamatos akció, olyan mint egy sűrű dráma. Ebben kell megtalálni azt a pontot, ahonnan világos lesz a történet, ahonnan minden tett értelmet nyer, ahonnan meglátható, hogy mi miért történik. Petőfi persze ódzkodik, mint ördög a tömjéntől, pedig Jancsiban komoly döntéseknek és mérlegeléseknek kell végbemenniük, rengeteg kérdés és hezitálás kíséretében, hacsak nem érzéketlen. Petőfinél nincs lélektan – annak ellenére, hogy a kor irodalmában már megjelent – nincs belső, emberi tartalom, olyan mintha az ember csak egy gép lenne. Olyan, mint egy mai akcióhős, aki elveszíti szerelmét, nekivág a világnak, hogy visszaszerezze, leöl mindenkit, kiderül, hogy a csaj meghal, majd totális leszámolásba fog és a végén kiderül, hogy a csaj él, vagy fel tudja támasztani. Az ilyen alakok mindig valamilyen megúszás nyomán jönnek létre, nincs bennük egyediség. Jancsiban sincs, tisztán a mű alapján tényleg olyan, mint egy faék, egy egyszerű kemény csávó. De Petőfi kibújt minden alól, nem foglalkozik a két fiatal kapcsolatával, letudja annyival, hogy szerelmesek egymásba gyermekkoruk óta – így nincsenek kérdések – árvák – így sincsenek kérdések – az egész helyzet kérdések nélküli, csak egy van: a vágyott happy end. Pedig a szöveg következetes, ahogy a mesevilág megjelenése is fokozatos, minden precíz, lépésenként tart a rögvalóságból – amiben azért nem kevés romantika van – a mesék világába.

A hatás szempontjából van felépítve: az olvasóra egyre inkább rámászik ez a világ, a hétköznapokból indul (az akkoriakból – nyájterelgetés, szemezés, csóklopás), hogy azonosulható lehessen és miután ez megtörténik következnek az izgalmas kalandok, a közös drukk, akció, akció hátán, egy kitartó és hűséges főhőssel (persze, hogy vonzó egy ilyen szilárd jellem), majd amikor bekövetkezik a tragédia – Iluska halála – megszületik az álomvilág. Egyrészt Petőfinek minden bizonnyal nem volt megoldása erre a helyzetre (hoppá megöltem a főhősnőt, ajjaj, mi legyen?), kilátástalan, amiből három út van: vagy befejezi a történetet (nem lehet, hiszen egy: nem történt semmi, kettő: ami történt az semmi, három: szomorú vég), vagy elkezd pszichologizálni és elemzi, hogy miért alakult ez ki (ettől remegett a keze, ha egyáltalán tudott róla, hogy létezik ilyen), vagy három: felépít egy csodálatos világot – természetesen ez utóbbit választotta. Persze ez a világ az akkori szemnek és léleknek is meglehetősen óvodás lehetett és fantáziája is szegényes (de ilyenekre ma is van példa – Twilight), de hát bejött. A cél az volt, hogy pénzt keressen vele a lehető legkisebb energiabefektetéssel. Úgyhogy maradt a popszakma és a János vitéz. Az emberek vágynak a romantikára, a gyengédségre, olyannyira, hogy ezért nyugodtan, sőt boldogan áldozzák fel a jóizlésüket – ha egyáltalán volt nekik – pár perc örömért jöhet a két óráig bármi. Petőfi pedig igazi szórakoztatóipari gyármunkás volt. És ha valami meghatározza a János vitézt akkor ez az. Nem hogy közeledne problémák, világok, életvitelek, emberek feltárásához, inkább távolodik. Az elején sokkal jobban látjuk ezt a világot, mint a végén, sőt az elolvasás előtt van a legtöbb ismeretünk, utána csak kevesebb lesz. És ebből a Jancsiból kell kihámozni az embert. Merthogy mindezek ellenére van benne, élet, csak mindene el van nyomva. Nem csak bent a mesében, hanem kifelé a műben is. A kérdés tehát: ki ez a Kukoricza János?