Alkotói attitűd szempontjából háromféle színház van: amelyik sikerre törve, értékelés nélkül kiszolgálja nézőjét, amelyikben az alkotó önmagát kifejezve és előtérbe helyezve figyelembe se veszi nézőjét és amelyik ezt a kettőt ötvözve egyensúlyt keres a nézői érdeklődés, elvárás és a kifejezni kívánt gondolat között. Ahol a művész, mint közösségformáló, a társadalomra és az egyes emberekre reflektálni szándékozó, ám a reflektálásban személyes észrevételeit, kérdéseit fogalmazza meg. Szerintem ez utóbbi a színház. Ahol alkotó és néző találkozik, amiben előbbi úgy beszél saját magáról, hogy azt egy olyan formába önti, ami az utóbbinak érdekes és érthető. Ami róluk, rólunk szól.

Ezért érdekel a János vitéz két fiatalja, ezért fontos az számomra, hogy hogyan léteznek ma ők. Olyan dolgokon mennek keresztül, amin ti is, mi is, én is, mindannyian átestünk és átesünk. És amiben létezünk. Izgalmas nézőpont és szemszög Jancsié – ezt megírta Petőfi –, de legalább ennyire izgalmas Iluskáé és legalább ennyire izgalmas a közeg, amiben élnek – ezeket nem (de erről már írtam). Mivel azzal a gondolattal játszunk el, hogy mi az, ami a János vitézből kimaradt – hogy lássuk mennyi minden történik ott, ahol látszólag nem történik semmi és hogy élvezhetővé, láthatóvá tegyük azt, ami az irodalomórákon az érdektelenség homályába vész – ezért a színpadi anyagot újra létre kell hozni. De ez mind csak mellékes, ez mind csak apropó és részlet, ami a fontos, hogy arról beszéljünk, ami minket körbevesz, minket és titeket. Mi játszódik le abban a lányban, akit elhagy a szerelme? Mi van, ha valakit kiraknak otthonról, van hová mennie? Mit kezd egy fiatal a szabadságával? Van neki egyáltalán, vagy amit annak hisz, valójában nem az? Segítenek a barátok, vannak közöttük igaziak? Az osztály észreveszi, hogy baj van az egyik társukkal? A tanárok vannak annyira figyelmesek és érzékenyek, hogy felismerjék miken esnek át diákjaik? A tinédzserek meg tudják fogalmazni azt, ami bennük játszódik? Ezekkel a kérdésekkel fogunk foglalkozni.

Az első lépés, hogy mi is megtaláljuk magunkban ezeket a kérdéseket, mindenki a sajátját, a saját nyelvén, a saját történetében. Hogy válaszokat keressünk rájuk, megoldásokat és olyan szituációkat, amikben ezek ott munkálnak. Hogy úgy tudjunk róla beszélni, ahogy van, amennyit tudunk róla mondani. Az első pár próba alkalmával ezzel fogunk foglalkozni – aztán következik csak konkrétan az előadás léterhozása. A János vitéz romantikus máza alatt dekadens és önző világ rejtezik, úgyhogy megkeressük, milyenek azok az emberek, akik ezt működtetik, esetleg mi is tevőleges részesei vagyunk? Mindeközben pedig szerethetővé, emberivé kell tenni ezeket az indíttatásukban nehezen elfogadható embereket, hogy ne csak árnyoldalakat mutassunk, hiszen azok önmagukban nem teljes értékűek, nem igazak.

Bár az ehhez szükséges próbafolyamat nem lesz egyedülálló, különleges elemekből fog felépülni. Konkrét történet, konkrét szerepeket bár kitaláltam, nem önmagában ezek kidolgoztatása a cél. Hanem az, hogy mindenkiben megtaláljuk azt, ami az ő életét éppen aktuálisan meghatározza, hogy annak megfelelően legyen részese az előadásnak. Mindeközben egyre konkrétabb témák, szituációk és formai megkötések fognak sorjázni a próbákon, aminek nagy része előre ki van dolgozva, ezeket inkább iránymutatásnak tekintem és a tapasztalatokhoz mérten alakítom.