február 24. - csütörtök

Ismét a fedélzeten. Összegyűltünk csütörtök délután, nagy körbe ültünk és kezdésként ötleteltünk. Akkor most jönne is az első észrevétel (vagy mi a szösz). Ötletelés? Több mint tíz emberrel? Igen, ráadásul egy olyan képlékeny témáról mint hogy milyen események történhetnek a sztori két egymástól távoli végpontja között? Közvélemény-kutatás arról, hogy szerintünk milyen a szülő-gyerek viszony Jancsiéknál, Iluskáéknál, mit szólnak a barátok Jancsi eltűnéséhez, hogy hal meg Iluska, ki kell-e ennek derülnie undzovájter. Részemről itt jött a képbe a csodálkozás és a pánikolás viccesen nyomasztó elegye, miszerint: most komolyan egy káoszba fulladó ötletbörze lesz, amiben sosem voltam jó, mert nehéz lavírozni a másik szavába vágás, a szókérés és a témábavágó gondolatok benyögése határain? Tudom, ez egy hosszú, zavaros kérdőmondat és ha már eszembe jutott ez a szó (zavaros), azt sem éreztem, hogy lenne egy stabil központi koordinációja az agytrösztnek, így egyre kevésbé láttam értelmét. Elvesző ötletek, gondolatcsírák, butaságok, okosságok, de az egész, nem volt KVÁZI reprezentatív (szerintem).

Talán olyan is volt, akiben felmerült, hogy Ny.Attilának talán nincs saját elképzelése a sztoriról, de ez legalább tisztázottan NEM igaz. Csak úgy éreztem, ez a módszer valamiért nem úgy funkcionál, ahogy szerintem jó lenne – egy haszna talán az volt, hogy megélhettem az ingerültség érzését próbán (ritka-furcsa-érdekes-de-ilyet-többet-inkább-nem-szeretnék!). Sokan együtt gondolkodásban még van hova fejlődni.

Mielőtt azt lehetne hinni, hogy ez egy rossz, veszekedős, komor próba volt, máris lehet csalódni. Mert amúgy nem.

Elővettük a karaktereket az utcáról. Mert ugye ez volt a házi – figyelni a körülötted lévő idegeneket, és egy érdekesnek talált figurát gesztusokkal, mimikával megjegyezni, kitalálni hozzá egy történetet (amúgy attól lehetett /attól is volt/ ez igazán izgalmas, ha valami ránézésre elképzelhetetlen dolog derült ki az emberről). Sokféleség, vicces, szomorú, furcsajó dolgok jöttek elő – majdnem mindenkinél... Nem is értem, hogy akinél nem, miért nem. (Ezt ennél tovább nem is ragoznám.)

Ezután egy várva-várt csoportos feladatban összekerültek a legkülönbözőbb karakterek, akiknek össze kellett találkozni és konfliktushelyzetbe kerülni, aminek végeredménye az egyikükben végbemenő (szinte gyökeres) változás a többiek hatására. Erre a feladatra hirtelen mindenki nagyon konstruktív lett, élveztük a közös agyat, nem voltak meglepőek a csapatösszetételek sem, flottság volt, komolyság és hahota.

Ezután jött az utolsó előtti, részemről utólag megértett feladat (tudom, lehet, hogy ciki). Szóval volt 3 csoport, melyek mindegyike kapott egy helységet (az egyik egy emeleti irodát, a másik a dohányzó-társalgót, a harmadik pedig a színházterem előtti gyorsöltözőt). A feladatban jelenetet kellett csinálni a megadott helységben, azt absztrahálva, illetve kitalálva, hogy milyen tök más színtér lehet még az adott hely. Ezt eszközhasználattal kellett bemutatni, az egyes tárgyaknak más jelentést adva, jelentbe ágyazva. Hm. Valamiért nem ilyesmik valósultak meg, az eltérést nem tudnám elég jól megragadni és szemléltetni, de talán ezért hiányolom néha a feladatokhoz a példákat amivel egyértelművé válik, hogy hogyan is kell őket megoldani.

Az utolsó feladatban levezetésként saját magunkat adva kellett eljátszani csapatokban az első közös találkozásunkat és egy konfliktushelyzetet teremtve bemutatni, ki hogy reagálná le.

Asszem még következtetek is (napi coelhos VICCbölcsességem): a túl nagy szabadságban (kevés megkötés, kevés kapaszkodó) könnyű elveszni (hányok (de amúgy tényleg így van)), és sok ilyet kell még csinálni a belerázódáshoz. De mennyi még az időnk? Menni fog? Kell hogy menjen? Vagy már most is megy?

Ez a próba kétségeket hagyott bennem, az egésznek homályos a vége, el-eltűnik a szemem elől, várom már nagyon, hogy átgördüljünk ezen is, legyen világosság (mondta Isten – kicsit jobb mint Coelho ugye?)