március 19. - Káélet

Szombati előadás,  semmi különös, gondolhatnánk, kivételesen iskola, de az nem nagyon hátráltat senkit, beülés, cigizés, szövegezés. Egy kicsit már kezd érződni, hogy rég volt az a múltkori előadás, kicsit olajozni kell ezeket a szövegeket. Mikor mindenki tökéletesre csiszolta a szövegtudását, vagy legalábbis eljutott az „áh-hagyjuk-úgyis-menni-fog” szintre, behordtuk a díszleteket, és nekiláttunk a sminkelésnek. Persze a szövegmondás ilyenkor sem árt, mire végeztünk, a lányok berohantak a színházba végezni az előadás előtti kis szertartásaikat. Ekkor ért az első meglepetés, a lányok rohannak fel, hogy menjünk be a terembe, Attila mondani akar valamit. Márt kezdtünk volna mentegetőzni, hogy nem mi voltunk és helyre hozzuk becsszó, de ekkor bejelentette, hogy ez lesz a 10. „új”Káélet. Ide is eljutottunk, már csak jól kéne végigcsinálni.

Lassan kezdődik az előadás, a nézők már bementek a terembe, már csak azt kellett kivárnunk, hogy mindenki leüljön és indulás. „Hadd szóljon!”. Lassan ment a darab és a szövegösszemondásnak meg is lett az eredménye, sehol egyetlen hiba sem, de valami nincs rendben, mindenki érzi, de nem tehetünk semmit, csak játszani tovább, ahogy csak tudunk!

Meghajlás, minden a rendben, már jön is Attila, de nem tűnik boldognak. Nem mentünk vissza meghajolni. Több perc telt el, mire visszajöttetek. Hogy mi? Nekem alig tűnt pár másodpercnek. A darab pedig, egy óra alatt véget ért, nem volt rossz, csak gyors.

Végül is lejátszottuk, sikerült. A 10. előadás, talán nem a legjobb, de hát mégiscsak: tíz!