Március 16-19 - szerda-szombat

Úgy tűnik a heti célkitűzésem sikerült: feltettük rendelkezésszerűen az előadásnak több, mint a felét, alakulgatnak a jelenetek és én is kezdek belejönni a rendezésbe. De a kevés szereplős jelenetekkel érezhetően és láthatóan jobban haladunk, mint a nagy csoportosakkal. Nekem még nagy fegyelemre, figyelemre és türelemre van szükségem ahhoz, hogy jól tudjak dolgozni.

A jelenetek úgy haladnak, hogy először összeolvassuk őket, aztán elmondom, hogy melyik szereplő min megy át az adott jelenetben, mi fut végig a fejében, mi a gondolatmenet, amit képvisel, aztán még összeolvassuk majd betesszük valahogy a csarnokba. És ez egy nagyon érzékeny helyzet. Párhuzamosan zajlik az előadásban több minden: más megy a szövegben, a szereplők között és megy látványban is, mindez viszont, ahogyan a szereplők viszonyai is ebbe a gyárcsarnokba vetülnek ki. De az, hogy ez igazából hogy van, hogy működik jól, ennek kifejezéséhez mi a legjobb játék, ez csak ott és csak akkor tud megszületni. Bár én otthon végigelemeztem az összes karaktert és elemzem folyamatosan, ahogyan a jeleneteket is, ahogyan az előadás egészét is, azt, hogy az hogy fog kinézni a színpadon, azt nem lehet egy íróasztal fölött ülve kitalálni. Akkor jöhet létre az a számomra nem túl szimpatikus helyzet, hogy mi mint alkotók megmondjuk, hogy ti nézők mit gondoljatok. Nem. Mi csak felépítjük ezeket a szerepeket, átgondoljuk, hogy mi zajlik a történetben, aztán ezt az egészet egy játékos formába bújtatjuk, amit nektek vissza kell fejteni. Hogy mit jelenthet. Úgy, hogy egy-egy adott dolognak nincs egyetemes jelentése, mindenkinek más, lényegét tekintve persze hasonló, de mégis változó – ahogyan mást jelent egy könyv is valakinek.

Ezzel életre keltjük a gyárat is, nem csak a szöveget. Az ott lévő tárgyak, gépek hirtelen kellékek lesznek és ahogy részévé válnak a játéknak elkezdenek jelentéseket magukra ölteni. Hogy mit? Remek kérdés, mindenkinek magának kell felfedeznie.

És ezeket kitalálni, ezeket összedolgozni, közben a színészeknek is megfelelő feladatot találni, elérni, hogy el tudják mondani, amit akarnak – ha akarnak – az egy meglehetősen érzékeny helyzet. És ebben most nincs semmi művészkedés a részemről, egyszerűen még nehéz koncentrálnom, sok energiát vesz igénybe, de szerencsére megy. Meg kell találnom azt, hogy az adott embernek mi lehet releváns az adott helyzetben, meg kell értetnem magam vele és ha sikerül még közel se biztos, hogy azt vissza fogja adni, azt is el kell érnem, hogy mindezt kifejezze.

Sokáig gondoltam, hogy valahogy otthon kell kitalálni az előadást, bizonyos elemeit tényleg, de bizonyosakat egyszerűen nem lehet. Úgy működhet ez – legalábbis jelen esetben így működik, más módszernél valószínűleg másképp –, hogy nekem alaposan, sokféleképpen át kell gondolnom, hogy mit akarok, végig kell elemeznem mindent, tökéletesen tisztában lennem azzal, hogy mit szeretnék, hogy kitől mit várok el, ismernem mindent, amennyire lehet és ha ez az ismeret stabil, akkor jönnek az ösztönök. Ez egy furcsa dolog. Ha elég alapos az ismeret és ha eléggé figyelek az adott helyzetben, hogy kiben mi játszódhat le, ki-mire hogy fog reagálni, akkor ott és akkor a megfelelő dolgok pattannak ki a fejemből. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha valakit kiállítok valahogy a színpadra, akkor én azt gondolom, hogy az ő, hanem, hogy abban a helyzetben juthat el oda, hogy ki tudja fejezni, amit akar, hogy a helyzet segítsen neki, támogassa. Hogy azt fel tudja használni. Még ha néha a próbákon hülyeségnek is tűnik ez, azoknál akik hajlandóak játszani – és itt nem színjátszásról vagy bármi egyébről van szó, hanem játékról – azoknál ezek rendszerint működnek is. Hiszen ez az egész nem más, mint játék. Én adom a kereteket, a szabályokat, még ha ezek sokszor furcsák is és aki veszi ezeket az elkezd velük játszani és ha ez megtörténik, akkor én megint adok és ez így megy. Közben persze meg kell birkózni azokkal is, amiket mondok, gondolom az se mindig könnyű – és ez nem értelem miatt van, ez egyszerűen így van, arra tettem fel ezt az egészet, hogy mindenki valahogy elkezdhessen ezen keresztül magáról gondolkodni és ez nem egyszerű.

Lassan, de haladunk, bonyolult a dolog, tudtam, hogy nem egyszerű dologra vállalkozom, de izgalmas. Nekem is sok mindent kell leszűrnöm közben és észre kell vennem, ha egy ötlet mondjuk szar és gond nélkül kell tudnom átlépni rajta. Aztán, hogy mi lesz az eredmény, hogy ez az egész ezek által a játékok által, hogy fog lejönni, hogy sikerül-e azt elérni, hogy a nézők össze akarják tenni ezt az egészet és játszanak, asszociáljanak velünk. Az egy remek kérdés. Nemsokára meg fogjuk tudni.