„Mégsincs vége…” (más szemszög) - színészélmények

2011. április 21. - Káélet

Mivel előző nap megbeszéltük, hogy négy órára jövünk, mindenki időben meg is érkezett. Kicsit leültünk, rápihentünk az előadásra. Végigmondtuk az összes szöveget (jó rég volt már ilyen), aztán megérkezett Erzsike is, úgyhogy mehettünk sminkelni. Szerettem volna, ha nagyon jól sikerül ez a búcsúelőadás, mert nagyon sok mindent köszönhetek a Káéletnek: nagyon jó és legjobb barátokat, felejthetetlen élményeket, sok szép emléket, amiken mai napig elmosolyodom, ha eszembe jutnak és egy csodás társulatot. Attila is elmondta az előadás előtt, hogy voltak mélypontok, de mindig kijavítottuk őket, és próbáljuk pozitívan nézni a dolgot. Nem eltemetjük a darabot, csak továbblépünk. Majd lesz más.

Fél hét körül beültünk a színházterembe. Attila meglepő jókedvvel gitározgatott különféle dalokat, mi meg a lányokkal csak ültünk, majd végigcsináltuk a szokásos titkos rituálénkat, hogy jól sikerüljön az előadás. Az előző Szandra is eljött, ezért még a szokásosnál is jobban izgultam. Hat óra ötven. Utolsó pisilés, utolsó sminkigazítás, és utoljára felcsendül Henry Lee dala… Vagy mégsem?

- Máté! A zene! A zene!

Mielőtt az első néző beért volna, sikeresen elindult Nick Cave száma. Egy kis bénázás a székekkel, egy hellyel arrébb ülés, majd jön Dédé. Észre se vettem, mikor jött be, csak amikor elsuhant előttem és lecsapta a bőröndöt.

- Ácsi!

Megszólal az „Én babám…” című régi dal, felállok, mennék oda a padhoz Terkaként, de nem tudom felvenni a jelmezt. Éljen! Most mit csináljak? Leültem a padra, és miközben ment a jelenet sikerült felöltöznöm félig-meddig, de mire begomboltam a gombot, mentem is tovább. Mozis jelenet, randi Henryvel. Fúj, ez a popcorn még a premierről maradt. Inni sem maradt elég időm, mikor Petrát vártam még mindig küszködtem a kukoricával. Katasztrófa! Milyen lesz így az előadás? Kezdtem kétségbeesni. Petra elkapja a vállam, és jól leszid, hogy nem is ismerem igazán ezt a fiút. Na, itt is, folyton rossz helyen álltam, most először helyet cseréltünk Bogival, nem is tudom, hogyan, de azért kicsit bezavart. Ennek ellenére a szöveg jól megy, jó a hangerő, a tempó is tökéletes. Ahogy haladt előre a darab éreztem, hogy egyre jobb, és belül azért szomorú voltam, hogy utoljára látom Andit reménykedni, Pétert játszadozni a két lánnyal, és Henry-t mentegetőzni.

Jön az Uncili. Én nagyon élveztem ezt a táncot, ekkor is beugrottak a szép emlékek, amikor az irodában gyakoroltunk Tiával és Dédével még szeptemberben. Minden lépés a helyén, minden kijött a zenére. A közös táncnál mindenki összeütközik a többi párral (mi kettőnek is nekimentünk), de ennek ellenére önfeledten táncolunk.

Kis jelmezprobléma akadt a tánc után, ez kicsit frusztrált is a következő jelenetemnél, de utána hál’ istennek megoldottam. Terka-cserénél Péter elgondolkodott, hogy mi lenne, ha a régi-régi Szandrát választaná, de ma este is Petrára esett a választása.

Már a „Hegedű” című számnál küszködtem a könnyeimmel, de kibírtam. A két kis cseléd ma este is gyufát ivott, Henry is továbblépett, mi pedig Andival ma is a rossz utat választottuk. Vége az előadásnak. Hatalmas tapsot kaptunk! Hatalmasat! Vagy négyszer tapsoltak minket vissza, ilyen még soha nem volt. Utolsó után kirohantunk, Bogival egymás nyakába borultunk, és mindketten elkezdtünk zokogni.

Mikor mindnyájan jól kipityeregtük magunkat, Attila közölte, hogy mégis lesz Káélet. Elvileg a második Petra-Henry jelenetnél döntötte el. Meglátjuk. De ha ez is volt az utolsó, szerintem méltón búcsúztattuk Henryéket. Nem?