2007. január 31-én ismertem meg Zsanit (is). Ami persze így ebben a formában nem igaz, hiszen előző tavasszal már találkoztunk. Az agárdi diákcsoporttal vendégszerepeltünk Bugyin, s az előadás után beszélgettünk, majd játszottunk a művházba ellátogató helyi iskolásokkal. Volt egy nagyon aktív, kedvesen picike, ügyeske kislány. Hangosan – kicsit zsésen – mutatkozott be: Kohut Zsanett.

Kisgiza (Romantika)

 

Tudtam, hogy jön majd az újonnan megalakuló csoportba. S jött is. Hozott sok-sok lányt. És a társaság lelke lett. A vigyorgó kislány. Aztán persze jöttek komolyabb, néha szomorúbb pillanatok. A bugyi csoport arca lett ő. Mindig felnőtt a helyzethez. Felejthetetlen volt Kisgizaként a Romantikában, Szusiként a Körforgalomban. És a Műkörömmel fölnőtt. Mártával lépett át a Fészek Színházba.

 

Pedig sokáig vacillált: mi legyen? Érettségi után, a pesti suli mellett menni fog? De rendületlenül járt próbákra, a tavaszi PS:Iluskában is szerepelt. Aztán nagyon úgy nézett ki, hogy a Műköröm marad neki a búcsúig. De gondolt egyet. S marad. (De jó!) Olyan régóta van mellettem, hiányozna nagyon!

 

Szusi (Körforgalom)

 

Zsani egy energiabomba. Erős beszédhibája van - mondták sokan -, de pont ez teszi egyedivé. Aki akarja, megérti. Mert érthető. És annyira erős színpadi jelenléte van, hogy nem lehet nem észrevenni! Ösztönösen képes bármilyen szerepbe belebújni. Úgy is, hogy sohasem élt meg hasonlót. Olyan arca van, hogy ihaj! (Gyönyörű, nem mellesleg!) Egy nézéssel képes sorsokat megmutatni. Mert életeket játszik el - s ez nagyon fontos: a játék! A színpad nem a valóság, de felhasználható. Bármire. (Mondjuk a hétköznapokhoz.)

 

Felhasznál mindent. Tanul. Ezért szeretek vele lenni. Pedig nehéz ember, néha nagyon makacs. De kiszámítható! És úgy tud dorombolni, ahogyan más nem! S ha sír – mert szokott néha elgyengülni -, a könnyei mögül is valami eredendő öröm árad belőle. Milyen giccses mondat, ugye? Szerintem tetszene neki. (Tetszik, Zsani?)