Etyeken véget ért pályafutásom. Szerencsére elindult az új csoport Bugyin, stabilan haladt előre a Hegyhát Színpad, Dancsházi Hajnival vittünk egy első osztályt a Forrai Gimnáziumban, de mégis hiányzott valami. „Nagy gyerekekkel” foglalkozni. Aztán néhány kolumbuszos ex-színjátszóm, meg egy-két ismerősgyerek megjelenésével elindult a csoport a Thaly klubban. Nem voltunk sokan, inkább kevesen. (Négyen.)

Meghirdettem, s vártam a jelentkezőket. Nem nagyon érdekelt senkit. A Forraiból jelentkezett egy csaj, s jött is. Hozott magával egy barátnőt, mert félt(?) egyedül. A kiscsajra már nem is emlékszem. A hozott lányra igen: Bűdi Annamária a becses neve. (Nanni.)

2007. november 22-én találkozott először a Fészek Színházzal. Majdnem napra pontosan négy éve.

Sári (Káélet)

Ő volt a kislány. És úgy is viselkedett! Annyira emlékszem az első próbára! Valamiért a félcsapat korábban ment haza, csak néhányan maradtunk. És kőkeményen, másfél órán át nyomattunk egy improvizációt. Persze a téma is valami mélyre hatoló életjáték volt. S Nanni - aki életében először állt „színpadon” - csinálta-csinálta. De hogy! (Nagyon elfáradt a végére.)

Már akkor megéreztem, amit mára már megmásíthatatlanul szívembe, agyamba, lelkembe véstem: ilyen tehetséges, ösztönösen színpadra született, ezerarcú színészem nem lesz soha már. (Pedig volt/van/lesz nem egy különlegesen egyedi színjátszóm, de az igaziból mindig csak egy van.)

Azt sajnálom, hogy sokan - például ő maga - ezt nem veszik észre. Nem akarják meglátni. (Vagy nem tudják? Hiszen a zsenikből nagyon kevés van. A többiek mit érthetnek ebből?) Mindenki szereti, figyeli, emlékszik rá, mert nem lehet nem észrevenni! De annyira természetes, hogy fel sem tűnik talán! Bezzeg, ha nincs! Úgy hiányzik, mint esőnek a felhő: megszülethetetlen nélküle a varázslat.

A Fészek Színház arca lett amúgy. (Első műsorfüzetünkben tényleg.) Az egyetlen alapító diákszínjátszónk, aki még van. Az első örökös tagunk. Káélet, Fém, HáRoMnőVÉr, Iskolapélda, Műköröm - mind-mind sokat megélt, jórészt jelenleg is futó előadások. (És a munkabemutatók: a három Iluska-alakítása felejthetetlen. A nyári zóráskodása pedig valaminek az előszele. A Mikulás mellett is megjelent néhányszor. És volt egyszer a Sinter nője is, na, aki azt látta, az tudja miről beszélek.)

Igen. Csiszolatlan gyémánt.

Pszichológus (Fém)

És mennyi hibája van, te jó ég! Csupa kettősség ő. Az ellentétek gazdája. Megtestesítője.

Energiabomba. Ha ő jelen van, minden működik, a lehetetlen bekövetkezik, megmozdul a mozdíthatatlan, megszólal a csend, kiviláglik a sötét. Igen, ilyen költői lány-lény Nanni. Ugyanakkor gyakran egyszerű, mint egy tál bableves. Ha egyszer rombolni akar, akkor kész, vége. Nincs pardon! Ösztönlény.

Könnyen követhető amúgy - annak, aki érti a nyelvét. Persze a nagyközönségnek kiismerhetetlen. Csak az lát bele, akit enged. És azt lát belőle, amit ő akar.

Úgy áll (ül, fekszik, lebeg) a színpadon, hogy nem lehet nem őt nézni. Látni kell! Mindent tud. Mindent tudhatna, ha nem elégedne meg az elégségessel. Annyi arca van, mint száz év amatőr színjátszóinak összesen. Amatőr marad, pedig sokra vihetné. Kettősség, mondom!  

Tehetsége a végtelenbe repíthetné, lustasága a földhöz köti.
Testének és elméjének határtalan a vágya az ismeretlen megismerése, a hétköznapok mégis behatárolják.
Átlagon felüli, mégis megbújik az átlagosság leple mögött.

Gyönyörű és csúnya.
Okos és buta.
Kedves és kegyetlen.
Csodálkozó és önző.
Kíváncsi és érdektelen.
Barát és ellenség.
Tűz és víz.
Élet és halál.
Ember és/vagy halhatatlan.
Ad és elvesz.
Ordít és hallgat.
Nevet és sír.

Imádom és gyűlölöm. 
(Kevés az ilyen kiváltságos ember, hehe.)

Több nekem, mint egy diák, egy színjátszó, egy barát. Ezért alig esett itt szó a színházról. Pedig az hozott minket össze. A kis copfos lányt, és az éppen életútelágazódáshoz érkező felnőttet. (Ilyenek történnek erre mifelénk.)

Sosem lesz mellettem. Vagy alattam, vagy fölöttem áll. Tanul és tanít.
Másképp lányom ő, másképp a gyerekem, mint a hozzám közelálló fiatalok.

Mert tényleg úgy érzem, hogy belőlem van. Nem a fizikai valója, hanem a lelke. (Azonosság.) A két fiam mellett ő a harmadik érzelemcsapda az életemben.

El kéne már szakadnunk egymástól.
Mert felnőtt. Már nő.
Lehet, hogy a Fészek Színház sem kell már a színházához.

Tudom, hogy ha egész életünkben egy szót sem szólunk már egymáshoz, akkor is nyugodtak lehetünk, mert elmondtunk mindent.

Ilyenkor jó embernek lenni.

Ez nem színház.
Ez az élet.

Nanni, hogy egy materiális képzavarral éljek lírai vallomásom végén: megszültelek.
(Élj ezzel boldogan!)

Faragó Judit (Iskolapélda)