A héten elbúcsúztunk az iluska.wb-től. Elbúcsúztunk egy időre (talán örökre) Petőfitől, és egy olyan témától, ami szinte már eggyé vált a társulattal. Tavaly február óta teljesen a szívünkhöz nőtt János Vitéz története. Hol vitézebb, hol tutyimutyibb Jancsikkal, hol iluskásabb vagy drámaibb, és egyszer még lecserélt Iluskával is színpadra (és Merenyére) vittük a klasszikus történetet. De sohasem klasszikus formában.

 

 

 

Kezdésképp majdnem két hónapot végigfagyoskodtunk a csarnokban, és bemutattuk az „Iluska széria” első részét PS:ILUSKA címmel. Megszenvedtünk vele, és szerintem Attila (a Nyulassy) is megszenvedett velünk. Egyszerre került bele a társulat és ő maga is a mélyvízbe. Akkor nehéz volt, nagyon nehéz. Alkalmazkodni egy új rendezési stílushoz, új környezethez, kilépni a színházteremből, és bátran használni a kreativitásunkat, lebontani a falakat, korlátokat, és annyira elrugaszkodni a valóságtól, amennyire csak lehetséges. Így született meg az átdolgozott/feldolgozott West-Balkán történet. 

Helént nagyon szerettem. Egy hisztis liba volt, talán azért is nőtt ennyire hozzám, mert én is az vagyok… de most csak az önirónia beszél belőlem. Egy porcelánbaba a polcon. Április után egy időre ott is maradt.

 

 

 

„Miért, mi baja? - Egy város!”. Szállóigévé lett a Fészek Színházban. Egyetlenegy előadás erejéig minden hülyeségünket felszínre hozhattuk. Minden volt az Ancsi által rendezett és nemmegírt darabban. Szappanopera, vidéki lagzi, Gyöngyöspatak a színpad kellős közepén, hungarocell eső, zene, tánc, vetkőzés, és még sorolhatnám.

Egy kis pihenés, heti egy óra felhőtlen mókakacagás, tereferélés, és könnyeden kemény munka. Igazi adrenalin bomba volt az évadzáró premierje. MÉÉG! Akarjuk még! Hiányzik nekünk a vidámság!

 

 

 

01/07/11, 14.12, Zalamerenye. Csapó 3. Iluska álma. Visszacziczósodtunk. Egy hét összezárva. Lehetett volna kész káosz is, de nem lett. Vidámnak indult, a lagzi motívum is visszatért (tudunk mulatni az biztos), de e helyett egy nyomasztó, és nagyon elgondolkodtató dráma lett. Poénos közbevágásokkal. Ez lenne a társulat keresztje? Azért az ereinket nem fogjuk felvágni… Még. Ugye? Keserű humor. Mindig megbújik valami végtelen világfájdalom a legviccesebb jelenet mögött is. Hosszú és fájdalmas élettörténete van még a legegyszerűbb és legközönségesebb szereplőnek is. Mint Margónak. Például…

Megszenvedtem vele. A tőlem lehetőleg legeslegtávolabb álló karaktert sikerült kitalálnom magamnak (vagy más találta ki? Nem is emlékszem…). Hisztiztem, mint Helén, kiborultam, mint saját magam, és tragédiát csináltam egy bolhaméretű, még csak nemisproblémából. De hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy Attila (a Cziczó) nem engedett. Küzdjek csak meg vele! Megküzdöttem. Gyűlöltem mindent és mindenkit. És akkor… Hoppá! Hát nem ez a karakter lényege? Amennyire akkor ki voltam borulva, hogy egy ilyen nőt kell eljátszanom, annyira büszke vagyok most rá. És ő is hiányzik. Bátorságot ad. Nem szabad félni az újtól. Hatással van rám mind a mai napig. Ha rá gondolok, úgy érzem, semmi sem lehetetlen. 

 

 

 

Körbeért a történet. Attilával kezdődött – a Nyulassyval – és vele is fejeződött be. Szerintem nehezebb volt rekonstruálni a munkabemutatóra elkészített darabot, mint megalkotni azt. iluska.wb. Erről szólt nekem az ősz. Hidegzuhanyként ért, amikor meg kellett válnom Heléntől. A meglepetés és a veszteség, de legfőképp az ijedtség miatt. Álmodni sem mertem címszerepről, és mégis… Két héttel a bemutató előtt, miután épp frászt kaptam, hogy miért akartak az Attilák annyira beszélni velem (kábé 10 nem fogadott hívás 1 óra alatt) egy szép augusztusi délután (biztos voltam benne, hogy valami rosszat csináltam), közölték, hogy ha nem gáz, akkor Iluska leszek a darabban. Szövegtanulás gyorstalpalón, hajnalig próba és meglett. 5 nap alatt egy teljesen új szerep. 

Augusztus 21-én levettük Helént a polcról, szépen leporoltuk, kijavítgattuk, felöltöztettük, majd miután kicsit megmutattuk neki a színháztermet, vissza is tettük, hogy nagy üvegszemeivel pislogva ránk, várja a napot, amikor újra beléphet a reflektorfénybe.

Attilának nem csak magával a darabbal kellett megküzdeni, hanem egyesével, mindenkivel (tisztelet a kivételnek). Nagyon sokat tanultunk mindannyian tőle, és szerintem ő is tőlünk. Egyelőre még itt van, szóval nem olyan nehéz őt elijeszteni, és remélem, ugyanilyen türelmes marad. Ha ezt végig bírta csinálni, nagyon nagy meglepetés nem érheti (mármint, ami az emberi tényezőt illeti). Nagyon szépen köszönöm a sok-sok türelmet és toleranciát, és azt, hogy megcsinálhattuk ezt együtt. Köszönet a közös munkáért mindenkinek! 

 

 

 

Ezek után vajon mi jön? A tavaszi darabok. Még se szövegkönyv, se semmi konkrét. De lesz. Mit fogok írni jövő ilyenkor? Miken leszünk addigra túl? Szeretnék találkozni a jövőbeli önmagammal, hogy tanácsot adjon. De így belegondolva… Ha valaki elmondta volna, mi hogyan lesz az elmúlt évben, akkor sem változtattam volna semmin. Szerintem. Amióta itt vagyok, folyton tanulok. Rengeteget változtam, és nem győzöm elégszer, mondani, hogy nagyon sok mindent köszönhetek a társulatnak. Egy év. Vágjunk bele!