2009. november 3-án találkoztunk először. Észre se vettem. A Facultas Gimnázium talán legjelentéktelenebb diákja volt. Hm. És eltelt bő két év. Hajni ma már egy nem észrevehetetlen lány. Kicsi, gátlásos, néha még halk, de megnyílt. Kinyílt. (Mint egy dekoltázs.)

Ágnes (Lányok)

Molnár Hajnalka. Még egy éve is nagy tételben fogadtam volna rá, hogy most nem írok róla. Hogy lelép, mert feladja. Erre nem. Pedagógiai pályafutásom egyik csúcsa lett Hajni! Mert (együtt!) olyan utat jártunk be, amit kevesen. Kevesen viselik el ezt a terhet.

Jó kis gonosz csaj volt. Na, jó, nem kell ezt olyan komolyan venni! Aki színpadra lép, általában rendelkezik az összes rossz emberi tulajdonsággal! A kitárulkozás velejárója, hogy rosszember is legyen az egocentrikus delikvens. (Az eddig felsorolt kedvenceim is mind ilyenek, amúgy!) Hogy Hajni miért különleges? Miért írom le bátran pont nála ezt? Mert jóember lett. Nagyon!

Kitárulkozott. (Mint egy dekoltázs.)

Mosoly-mosoly hátán, lelkesedés, odafigyelés, és önzetlenség jellemzi. (Miközben az összes többi rosszemberség ugyanúgy benne maradt - gondolom. De elnyomja.) Mielőtt valaki félreértené, nem az ’Ördögűző’ kislányáról írok, hanem egy csont-vér törékeny lányról. Aki lassan (fel)nő.

A Fact Színpad kislétszámú maradékával csináltuk meg a Lányok című improvizációs játékot. Szenvedett vele. De nyomta ezerrel. Na, mondom!

Aztán nekilátott fészkelődni. Gyúrta, szenvedte a próbákat, annyi sóhajt én még nem hallottam! De csinálta. Na, mondom!

És a Fact Színpad háromra zsugorodott minitársulatával megcsináltuk az Ahát. Aha, ez már beindult. Hajnival. Kezdett színpadra (meg)érni. Na, mondom!

És felvételizett valami pedagógus fősulira. Ének alkalmasságival. Megkért, hogy készítsem fel. Azt a néhány hetet szavakkal nem lehet leírni. Hajni állt órákig, készült, készült, készült, mindjárt meghallgathatom, és nem énekelt. Nem énekelt! Birkatürelemmel vártam. Hátha! És nem. És amikor végre igen, akkor meg ajjaj! Kitaláltam mindent. És akkor sem ment. Aztán valami megcsillant, de nem az! Én már-már feladtam. Ő nem. És sikerült neki. Na, mondom!

A tavaszi Iluskákban nem nagyon villantott. De kezdett megszűnni a folytonos sóhajtozás, nemmegyezés.

A táborban a többiek is besegítettek: előhoztunk belőle egy házsártos anyóst. Megcsinálta. (Azóta is használja!)

És ősszel megtörtént a nagy áttörés: a ’Nem félünk a farkastól’ egyik jelentével dolgoztak néhányan. Egész jó megoldásokat hoztak össze. És a legutolsó verzióban, amikor már csak a röhögcséges pillanatok voltak hátra, egy olyan alakítást láttunk tőle, hogy ihaj! Japán lány volt. Még most is röhögök! (Ja: na, mondom!)

Fanni (Aha)

Ez a Színház.

A Fészek pedig maga Hajni. Mindig ott van. Köztünk. Van, amikor nevetgél a többiekkel, van, amikor egyedül ücsörög a társalgóban, miközben megy az előadás.

Vigyáz ránk.

Vigyázz, Hajni, mert nagyon megszereted ezt az életformát!
És nem tudsz Fészek nélkül létezni.

(Ahogyan most a Fészek nem tud nélküled létezni.)

Mama (Iluska3 [Iluska álma] - táborelőadás)