Agyalunk - májlájt próbanapló

Agyalás, agyalás, próba, agyalás. Hetek óta. Nagyjából így teltek a mostani (péntek-szombat-hétfő) alkalmak is. Mivel közösen írjuk és találjuk ki a darab nagy részét, és nem csak egy szövegkönyvet meg néhány instrukciót kapunk, így természetes, hogy sokat kell gondolkozni egy karakteren, egy mozdulaton, vagy akár egy-egy mondaton is (mondjuk legutóbb 35 percet két soron), de talán ez az, amit a legjobban szeretek a próbafolyamatban, hogy mi csináljuk. A miénk.

Az elején olyan feladatokat kaptunk, amiknek látszólag (!) semmi köze a májlájthoz, aztán szép lassan kezdett derengeni mindenkinek, hogy mire is megy ki a játék. Ennek eredményeképpen végül karaktereket alkottunk, amiket szinte már magunkénak tudhatunk. Gondolkozunk bennük, a fejükbe látunk, tudjuk, hogy mit mondanának és mit nem, és hogy hogyan reagálnának bizonyos szituációkban. Velük élünk, ők már valahol mi vagyunk.

Orosz Balázs, Galladi Dávid, Sipos Veronika ((fotó:Gimesi András)

 

Akkor mit kell ezen ennyit problémázni? Sok új nehézségbe és kérdésbe ütközünk. Nálunk bölcsebbek szerint legalább egy, ha nem több élet kell ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat. Mennyi idő szükségeltetik ahhoz, hogy megismerjünk egy kitalált karaktert? Sajnos a több hónapnyi velük való foglalkozás kevés hozzá, de folyamatosan azon vagyunk, hogy finomítsuk őket; mert nem létezhetnek csak úgy a nagyvilágban. Egy történetet szeretnénk elmesélni általuk, amibe pedig bele kell illesztenünk őket, ezáltal viszont folyton változnak, új részletek „derülnek ki” róluk. Emellett eseményeket kötünk össze egy meglévő váz alapján, persze úgy, hogy az izgalmas legyen és mentes minden lényegtelen tölteléktől, mindennek helye legyen benne. Közben színpadra is visszük a jeleneteket (bár most még csak vázlatosan, leegyszerűsítve), aztán ahogy haladunk, egyre jobban kezdenek kirajzolódni előttünk az események, és sokszor visszamenőlegesen javítunk egy-egy történeti szálon vagy a szövegkönyven.

Ez a folyamat nem csak a munkáról szól; pontosabban minden a munka része. A jelenetek, a szöveg és a történeti szálak kitalálása és egymásra építése közben nagyon sokat ötletelünk, és sokszor a legfárasztóbb poénoknak és a legelképzelhetetlenebb ötleteknek van létjogosultsága. Most nem egy ember találja ki a darabot, hanem együtt, heten. Így sokkal közelebb érezzük magunkhoz, és (remélem) sokkal színesebb is lesz tőle az előadás, hiszen beleadjuk magunk.

Közösen alkotunk. Vitázunk és örülünk. És mikor már azt hisszük, hogy minden összeáll, leküzdtük az akadályokat, akkor valakinek eszébe jut, hogy valami hiányzik, esetleg valamit elrontottunk. Akkor pedig kezdődik elölről az egész…