Andris és én. Én és Andris. 
Mi a közös? 
Először én azt mondanám, "csak egy Cziczó". 

Ugyanis ki ez a srác? Mert számomra eléggé unszimpatikus. Szerencsétlen, töketlen. Szétszórt, azt se tudja mit akar. És még a saját árnyékától is megijed. Bár ez nem akadályoz meg abban, hogy eljátsszam őt. Hiszen mókás, számomra is szórakoztató, és remélem a nézőknek is az lesz: az, hogy mekkora egy gyökér ez az Andris.

fotó: GIME

"Más szemében a szálkát is észreveszi, sajátjában a deszkát se..."

Oké, azért igenis megvannak a közös vonások. Sajnos megvannak. Ugyanis Andris egy tükör. Egy igazán jó tükör nekem. Rávilágít a dolgokra, amiket ki nem állhattam magamban, azok a pontok a személyiségemben, amiket évek óta tűzzel próbálok kiégetni. Mert "nem tetszik". 

Andris nem egy boldog gyerek. Sok mindene megvan, sokkal több, mint egyeseknek. De egyáltalán nem elégedett azzal, amije van. Vagy "Akije" van. Egy elkényeztetett kisgyerek, aki túl hamar megunja a régi játékait, és máris újakat akar. De amint komolyra fordul a kocka, megtorpan, ledöbben, és csak pislog, mint borjú az új kapura.

Na, de mielőtt még azt vágná valaki a fejemhez, hogy nem a saját lelki fájdalmunkat kéne ide írni, van is egy igazán jó oldala Andrisnak. Az, hogy NEM VALÓDI! És erre az utolsó pár próbán döbbentem rá. Andris nem valódi személy, hacsak fel nem töltjük tartalommal. És bennem van bőven tartalom. Erre úgy jöttem rá, hogy amióta ezeket a dolgaimat Andrisban élem ki, máshol már nem (annyira). Így vált ő az én lelki szemetesládámmá. És ez jó üzlet: nekem is, és a színháznak is.

(Igen Ati, Andris a gyogyiszemüveggel játszana pont próba előtt!)

Már csak az a kérdés, mi leszek majd Andris nélkül... Ha már ő nem lesz! Képes leszek benne hagyni a "dolgaimat"?