Mit is csináltunk mi múlt héten, pénteken? Nem tudom. Pontosan nem. Megcsináltuk a két sík jeleneteit. Szombaton meg a 2, 4, 7, 8-as jeleneteket, plusz a monológommal foglalkoztunk. És kb. ennyi volt a mostani próbanapló.

No, de ez kevés lenne. Így hát írok nektek még érzelmekről, meg behatásokról, meg csupa-csupa nyálas kitárulkozásokról.
Az a helyzet, hogy számomra minden próba ugyanolyan. Mármint természetesen nem mindig ugyanazokat a jeleneteket részeket vesszük, hanem felépítésében. Az elején még mindenki koncentrál, odafigyel, dolgozik. Ez az állapot úgy tíz percig szokott fent maradni, mert aztán kezdődik a szétszóródás. Én meg a Vera, Vera meg én, elvagyunk a kis poénokkal, de közben figyelünk és az ötleteket is be-be nyögjük. (Vera mindig mindenbe beleköt!) Bogi, és Gabi elröhögcsélnek egymással másokon meg bármin. DD és Balázs pedig elvannak. DD feszkót csinál a maga módján, pl.: Mos akkor hogy is van? Erre mi: Miért nem figyelsz? Erről beszéltünk 10 percig. Balázs meg csak ül és bólogat ha ránéz a rendező. Attila meg ideges, hogy nem figyelünk. De igazából mindenki figyel. Asszem. (A karakterek nem ilyenek, enyhe költői túlzásba estem a leírásoknál.)
Mindig kisül valami jó a végére. Egyszer nem sült ki, de aztán átcsináltuk, úgy meg kisült. Mivel még mindig hiányom van, ezért írok még pár sort. Mondjuk a májlájtról és rólam. Mi a közös bennünk, mi köt össze minket. Néha úgy, érzem semmi. De aztán jön egy próba, ahol rájövök, hogy de. Én magam. Olyan szituációk születnek meg a darabban, amelyek a saját életemben is előfordultak, sőt lehet, hogy pont azzal az emberrel akivel előadom. Hogy milyen érzés? Semmilyen. Elzárom magamtól, nem foglalkozom vele. Nem Mátéként közelítem meg, hanem Ádámként vagy Jasperként.
Azt hiszem, ennyi! Már nincs hiányérzetem, kiírtam magamból. Majd gyertek el megnézni. Ajánlom.