Hogy tulajdonképpen ez most mennyire a Twilight és mennyire nem, hogy mennyire fognak minket utálni ezért a rajongók, hogy mennyire fognak érte rajongani a nem rajongók, vagy éppen fordítva – remek kérdés. Az igazság az, hogy szerintem nagyon is twilightos lett, illetve májlájtos: olyan, amilyennek elképzelem a Twilightot. Nem egy szimpla regényadaptáció, sőt regényadaptációnak azt hiszem egyáltalán nem nevezhető, emlékeztet a regényre, nyomokban tartalmazza a fontosabb momentumait, de egészében azt hiszem sikerült valami egészen mást kihozni belőle. Illetve pontosan azt találtuk meg benne, ami szerintem ott van benne, illetve ott lehetne, még pontosabban fogalmazva azt próbáltuk meg valahogy visszaadni a színház nyelvén, ami olvasás közben munkál bennünk. Egy nagyon furcsa érzést.

fotó: Gime (gime.hu)

A premierhez közelítve, a főpróbahéten, túl három napnyi díszletépítésen és próbán, szinte teljesen az előadás tölt ki, miközben nagyon nehéz írni róla – pláne nem elfogultan, vagy úgy, hogy ne menjen el mindenkinek a kedve attól, hogy megnézze. De kerüljön bármi a monitorra az elkövetkezendő sorokban egy dologban biztos vagyok: érdekes előadást csináltunk.

Bár túl vagyunk a bentalvós próbán még mindig nincs kész az előadás, nagyon nincs kész. A díszletünk szinte kész van, minden karakterhez találtunk jelmezt és elkészült a világítás is – a hosszú hétvége során körülbelül háromszor világítottuk be az előadást: egyszer előkészítettük, majd hozzáigazítottuk a jelenetekhez, majd amikor a pult törölte a programokat, akkor újra bevilágítottuk. Lassan azt is kijelenthetjük, hogy szövegkönyvünk is van – igaz ugyan, hogy bármikor kihullhatnak belőle mondatok és újak kerülhetnek a helyükre és hogy bármikor felcserélődhetnek benne jelenetek, de legalább van. Ahhoz képest, hogy decemberben egy koncepcióval, egy kerettel és pár feladattal vágtunk neki a feladatnak, hogy színpadra visszük a Twilightot nem is rossz eredmény. Pláne, hogy ha hozzátesszük, hogy minden egyes pontját közösen csináltuk – volt is konfliktus rendesen, meg remek pillanatok is. És a hétvégén eljutottunk odáig, hogy háromszor is lement egyben az előadás – igaz, hogy jó lett volna, ha ez egy, de inkább két héttel korábban történik meg, de eljutottunk idáig és célegyenesben vagyunk. Akkor mi hiányzik?

Először is a közönség. Persze annyira még nem. Mielőtt nézők elé kerül az előadás még nem árt egy-két dolgot bebiztosítani, de a dolog furcsasága az, hogy ahhoz, hogy biztosak legyenek ezek a dolgok, kellenek a nézők is. Az iluska.wb-nél az interakció jelentős részét az tette ki, hogy a nézők körben ültek az előadás pedig közöttük, néha pedig mögöttük játszódott. Ezúttal ugyan nem ennyire speciális a nézőtér, ugyanúgy játszódnak előttük, mögöttük és mellettük jelenetek és közben sokkal interaktívabb is, sokkal inkább számít a nézőkre. Nem kell félni, senkinek nem kell a színpadra mennie, vagy szerepelnie, sőt megszólalnia se, mégis rengeteg jelenet a nézőknek szól és ehhez fontos a jelenlétük, a reakciójuk. Hogy miért? Nem szeretem az olyan színházat, ami nem számít a nézőre, ami nem számol vele, ami nem kíváncsi rá, ami nem készteti valamilyen reakcióra – és ez alatt nem az öncélú nézőprovokációt kell érteni, vagy azt, hogy mindenáron szólítsuk meg a nézőket, ennek rengeteg módja van, mindig meg kell találni a legmegfelelőbbet. Nem tudom ezek, hogy fognak működni, mennyire fogjátok venni a lapot, remélem sikerült megtalálnunk ehhez a megfelelő ötleteket.

Másodszor pedig még hiányzik, hogy a szereplők beleszokjanak az előadásba, illetve inkább az, hogy otthonosan mozogjanak benne – remélem soha nem szoknak bele, mert az azt jelenti, hogy megunták. Együtt dolgoztunk végig és minden a közös munka eredménye, de sok mindenről én döntöttem – a jelenetek sorrendjéről, a keretről, a zenéről stb. A csapatmunka fontos, legalább annyira, mint amennyire fontos az, hogy valaki irányítsa a csapatmunkát – különben szétfolyik. Szóval voltak olyan pillanatok, amikor már senkinek sem volt beleszólása az előadás végső formájába – de nem tértem el a megbeszéltekről. És azt hiszem lassan nekem sincs abba beleszólásom, hogy a szereplőkkel mi történik a színpadon.

Ha minden jól megy a héten elérjük ezt a pontot, ahonnan már csak finomítgatni kell és figyelni, hogy a többiek mit hoznak ki az előadásból – persze még vár rá egy kisebb utómunka, ez a közösen írt szövegkönyvek velejárója. De addig is kíváncsi vagyok, hogy mivel lepnek meg a szereplők, hogy mit tudnak ebből kihozni, elvégre ez valahol nekik is készült és általuk persze a nézőknek is. (Ja és még egy dolog hiányzik az előadásból: rengeteg vörös gumikesztyű...)