Így a célvonalban állva, visszagondolok a próbákra, számomra hihetetlen, hogy az egész előadást mi tettük össze, a közös „gyerekünk”, mindenkinek a saját májlájtja lett.

Kiss Boglárka / fotó: Gime (gime.hu)

Az elmúlt pár próbán csak azt hallottuk Attilától, hogy „jó lesz, csak még nem a tiétek”. És én az egész próbafolyamat alatt azt hittem, hogy ez a miénk, mi tettük össze, mi írtuk, tehát a miénk, de nem egészen. Nekem – pont attól –, hogy részeim részét képezik a darabnak, vagy fordítva – már én sem tudom –, szóval pont e miatt nehéz beleadni mindent, mert át kell élni, ezeket az élményeket, és néha ez nem is olyan egyszerű. És mint kiderül, akkor jobban játszom a színpadon, ha nem csak magamra figyelek, hát félek és izgulok.

Tudom, hogy mi próbáltunk a legtöbbet, hogy akár világ-rekordot állíthatnánk fel, de azt hiszem kellett, szükségünk volt arra, hogy leüljünk és órákig beszélgessünk egy-egy jelenetről, mondatról, szóról. Tudom, hogy sokat panaszkodtam, de közben élveztem, minden percét. Jó lenne még csak jelenetezni, szöveget írni, de itt a vége, a finálé. Készen állunk. Remélem.

Már csak pár nap, egy-két próba és vége. Félek. Izgulok. Várok. Várom. Nem tudom, mármint tudom (?), hogy jó lesz. Kell még egy kis idő, hogy összeérjen, hogy a kis facsemeténk, kivirágozzon és gyümölcsöt teremjen, de azt hiszem mi már készen állunk a fogadásukra, éhesen várjuk napról napra, hogy ehessünk belőle, érezzük munkánk gyümölcsét.