Ilyenek voltunk / Ilyen voltam

Másról akartam eredetileg írni, de ez most nem tartozik ide. Annyiban viszont jó volt, hogy miután az nem jött össze, rákényszerültem, hogy kicsit visszatekintsek az elmúlt évadra.
A táborral kezdődött, de most csak szeptemberig mennék vissza. Azzal kezdődött, hogy felvettek a főiskolára, és emiatt eléggé megváltozott az életem. Ennyi a személyes (plusz hogy végül nagyrészt emiatt nem folytatódott a Káélet).

Az évadot egyből próbákkal kezdtük, pár hét volt csak az Iluska.wb premierjéig. A tavaszi PS: Iluskánál már megtapasztalhattuk Ny. Attila munkamódszerét, ezért már gyakorlottak voltunk. Jobban is kezdődött, de aztán egy, a premierhez elég közeli főszereplőcserével kicsit megnehezült a dolgunk. De aztán ahhoz képest, hogy mennyi időnk volt rá, elég szépen összehoztuk, és aztán előadásonként egyre javult a dolog, bár eleinte nem voltam benne biztos, hogy így lesz. Színesedett a színház is, mi is kipróbálhattunk új dolgokat. Aztán csak decemberig élt, de így is jó volt benne részt venni.

Jött a TI. Nem figyeltem túlságosan a próbafolyamatot, távol maradtam tőle. Részben időhiány miatt, részben direkt: azt gondoltam, hogy ha már nem vagyok benne, legalább érjen meglepetésként a dolog. Meglepett, hogy Attila lett a főszereplő, és egyáltalán nem lógott ki az előadásból – de egyben a karaktere ki is lógott, pont annyira, amennyire kellett. És meglepett mindenki más játéka is, meglepett a tökéletes díszlet, és a precizitás. Kellemes nosztalgiát éreztem, amikor láttam a darabban az Iskolapélda karaktereit, és elsírtam magam, amikor viszontláttam a Fém Stelláját. Nem került hozzám 100%-osan közel, és kicsit hosszúnak tartottam szünet nélkül, ezért volt, hogy ott voltam, de nem ültem be rá. De szerettem, (szinte) tökéletesnek tartottam, és sajnáltam, hogy végül februárban véget ért.

Aztán visszatért a Műköröm, majd egy szereplőcserével az egyfelvonásossá átalakított Iskolapélda. Kata másképp hozta Júlia karakterét, mint Zsófi, nem is tekintettem rá ugyanakként a Júliaként, de ugyanolyan jó volt a színpadon. Jó volt visszatérni András Zoltán szerepébe még egy évadra.

Ment az évad, volt Fészekarácsony, aztán (illetve az előtt pár nappal) megkezdődtek a Májlájt próbák. Fogalmunk sem volt róla, hogy hova fut majd ki a dolog, de erről annyi írás volt már itt nemrég, hogy nem mennék bele részletesebben. Először még távolinak tűntek, majd végül eljöttek az új premierek. Először a nem/más. Meglepett és lenyűgözött az előadás, és az alakítások. <<Nagyon érdekes volt látni. Ennyire „színes” előadás szerintem még nem volt a Fészek Színházban. Színészileg színes. Ennyire még sosem volt különböző a szereplőgárda. (…) Ez a Káélet folytatása. Nem teljes mértékben, mert nem Káélet 2, és nincs szükség a Káélet ismeretéhez hozzá. De van, aki tudja, és az kap tőle egy pluszt. Nekem különösen nagy ez a plusz, mert én szerepeltem is a Káéletben. Én voltam Péter, Henry regényének főhőse, és „életrevalóbb énje”. Hiányzott a folytatásból Péter. Hova lehetett - gondolkodtam. Elhalt Henryben, vagy ilyesmi. Aztán rájöttem, hogy Péter én vagyok. Még mindig. Legalábbis én ezt éreztem, amikor másodszor néztem az előadást. Úgy éreztem, hogy Péter még mindig én vagyok, és hogy kötelességem most színpadra lépni, és elküldeni Henryt a fenébe egy tökös kis monológgal. De persze nem tehettem… Emiatt onnantól kezdve kicsit összeszorult a szívem az előadás alatt, és amikor majd még megnézem, ugyanúgy összeszorul majd. De meg fogom nézni, mert a sok pozitívum, amit az előadástól kapok, kárpótol.>> – Többek között ezt írtam róla pár hónapja.

Aztán jött a nem kevésbé várt A nép ellensége, amelyik tovább színesítette a repertoárt, egy teljesen más vonalat mutatott meg, de szórakoztató volt, és remekül használta ki a szereplőket, főleg Hajnin lepődtem meg, hogy mekkorát fejlődött.

Elbúcsúztattuk az Iskolapéldát, szomorúan váltam meg utolsó (úgy érzem, hogy egy jó ideig utolsó) Cziczó-karakteremtől. Ő tényleg hiányozni fog. Nagyobb letargiára számítottam, de aztán csak egy egyestés lehangoltság lett belőle, aztán visszatért az előtekintés a jövőbe. Elbúcsúzott a Műköröm is, a „rangidős”, egy még az Iskolapéldánál is szomorkásabb hangulatú estével. Nem gyászolom ezeket az előadásokat folyamatosan, de azért még néha eszembe jut, hogy milyen jó volt az egyiket csinálni, a másikat meg újra és újra megnézni.

Aztán jött végre a Májlájt, alig akartam elhinni, hogy ezt is megértük, de ebbe most megint nem mennék bele, mert szintén rengeteg leírás volt erről itt pár hete. Mindenesetre úgy érzem, hogy ez a három előadás jobban már nem is különbözhetne egymástól, de remekül megférnek egymás mellett a színházban. Játszottuk a Májlájtot premier után még egyszer, és a harmadik pont ma lesz. És nagyjából ennyi. Volt még az új Hegyhát-darab (immár Teatrino Gennaro, de nekem mindig Hegyhát marad), utána társulati ülés, ahol megtudtuk, mi is fog változni a következő évadban. Sok minden. Egy részének nem örülök annyira, de ismét új dolgokat próbálhatok majd ki. De ez már egy másik történet. Ennyit az elmúlt évadról, ahogy én láttam. Persze hátra van még a Bugyifeszt, a tábor, meg a „Fészeknyár”, amik változatlanok maradtak, és már nagyon várom mindkettőt. A jövő évadról meg egyelőre csak annyit: kíváncsian várom.