Az utóbbi pár napban verejtékben úszva ébredek. Rémálmaim vannak, és a reggeli tusolás közben egy szörnyű előérzet fog el.

Énekelnem kell.

A helyzet az, hogy sosem énekeltem életemben - hacsak nem számoljuk a református iskolában zajló ének órákat. És most, balga fejem volt oly könnyelmű, hogy arra vettem rá magam, az évadzáró ünnepségen énekeljek nagyközönség előtt.

Ráadásul nem is olyan dalokat, amelyek kegyeskednének egyszerűségükkel, és zenei skálamonotonitással. Hoppá, most jövök rá, hogy zuhanyzás közben dalolni, és mikrofonba énekelni nem egy és ugyanaz. A mikrofon és a csönd egy iszonyúan kegyetlen dolog. Nem segít az embernek semmivel, és könyörtelenül kiemeli az ember hiányosságait. Ráadásul, vannak olyan dolgok, mint például a hanghajlás, amikor egy szótagot kell magasabb, majd alacsonyabb hangszínben énekelni - afféle remegést színlelni a hanggal. Ez olyan nekem, mintha most beültetnének egy traktorba, és kiadnák az idei kukoricatermés teljes bearatását feladatként. Tudom, hogy néz ki egy traktor, tudom, hogy tud előre és oldalra menni, biztos van neki egy szerkezete is, amely segítségével be lehet aratni a kukoricát. És a kukoricát is ismerem. Viszont nincs jogosítványom (zenei képzésem), sosem ültem traktorban (sosem énekeltem), és egyébként is: a kukorica majd csak augusztusban érik (minek ez az egész?).

A kérdésre a válasz: mert akarom. Lehet, hogy égni fog az arcom, és a közönségen a fals tónusok hallatán fanyar arcokat látok. De így is akarom. Mivel az életben vannak olyan dolgok, amelyeket ki kell próbálni, bármennyire is nem vagyunk rájuk megteremtve. Lehetséges, hogy nagyon nagy égés lesz ez számomra, és soha többé nem tárom énekre a számat - már a zuhanyban sem. De az is lehet, hogy egy felejthetetlen élményben lesz részem.

Kedves vendégeink!

Jöjjenek el, és kiderül, hogy sírás lesz, avagy nevetés. Ahogy a kedves vezetőnk mondja: lehet hogy mindkettő.