... készül ez az írás. A 2011/2012-es privát-évadunkat kell bemutatnunk. Amiről nem szokás blog-plénum előtt vallomáskodni. Ráadásul az enyém tágabb lett az anyaszínháznál. Paraméterek: mit vártam, mit szerettem volna, mi jött össze. Nos, lássuk!

Rectus (TI [Terra Incognita])

Csoportvezetőként olyan darab előadása volt a cél, amellyel mondandóm van és a velem/nálam játszók siker igényét is ki tudom vele elégíteni. Mivel a Fészekben ez a főnökök feladata, színészként azt kérem az évadoktól, hogy szeressenek a rendezők, adjanak érdekes, ösztönző szerepeket. Mint minden más világdeszkás.

Tények számszakilag: négy előadásban játszottam (ha jól matekozom: harmincszor), ebből kettőt rendeztem is. Próbám volt kb. 50. Utaztam Nagykáta-Kartal-Budapest viszonylatban vagy 4800 kilométert, Széchenyit kicsiben utánozva felajánlottam e nemes célra egy teljes havi jövedelmemet.

Nagykátán „A kapitány dala" átsikerelte magát az őszre. Jó volt benne hadsereget vezényelni, de a végére –sajnos- a többség elfáradt. Pihenő után mostanában kezdtek új fejadagokat habzsolni. Nélkülem.

10. cziczótábor (Zalamerenye)

A Fészekben volt egy áthozatom és kettő új bemutatóm. Plusz két hét zalamerenyei lekváros kenyerem. Az „Iskolapélda" rövidítve játszódott tovább, új szereplővel is (a Kata), de komolyabb közös jelenet híján ebben csak drukker voltam (mondjuk nyertünk!). A jeleneteim megmaradtak, hol élvezettel elmerültem bennük, hol kísérleteztem a többiekkel és a közönséggel. A szerep, az előadás szép emlék marad. A „TI" érdekes tapasztalás volt. Frappánsan mondva a mienk maradt. De ez túl szűkítő poénkodás. Aki látta (és hajlandó volt beszélni is róla) azt megfogta az előadás... hangulata. Nekem világfájdalom, hogy az alkotótáborban megtalált könnyedséget nem sikerült Pestre adaptálni. Tragikusabb lett. Igaz, gyönyörű is. És volt revelatív előadása, ahol mindent a helyén levőnek éreztem. Még magamat is. (Pedig a komplett kora telet vesegyulladással kínlódtam végig, csúszva munkával, szereppel.) Az Amojos elvegyülés meg egyenesen nyugtató injekció volt. Helyretevő. Próbáltatok már komor képpel hallgatni előadás előtt (amiben 5 szerepetek van, számtalan villám-átöltözéssel, a bumfordi komolyság és a sziklanehéz valóság közti skálán – legalábbis tényleg így hiszed) csinos egyetemista lányokat, akik csacsogva találgatják rúzsozás közben, szereplőtársam tudja-e, melyik trendi szórakozóhelyen várják este egy még trendibb poharazgatásra?

a Stockmann testvérek (A nép ellensége)

A tavasz a 2/3-os beteljesülés időszakává lett. Vicc nélkül. Az általános rossz köz-érzetemhez keresődött darabot (mi közössé vált. vagy eleve az volt.) rendezhettem, 2/3 részt azokkal, akikkel első gondolatra is, 2/3 részben úgy, ahogy elképzeltem. 25 év alatt az első Ibsen, először tényleges munkamegosztás a munkatársakkal (Ancsi, Attila), könnyed és mégis célirányos próbafolyamat stb. Vizsgafeladat. Hogy lehet gerendából kőművessé (is) válni. Amit persze, tudom, hogy tudok, csak a Fészekben először. A partnereket könnyen meggyőztem, a mást csinálókat kevésbé. Talán, mert mást csináltam. És máshogyan. És nélkülük. És a nézőknek, akik mások, mint ők. Bonyolult ez. Viszont (visszautalás!) kapkodva (át)öltözni nem szeretek. Biztos a koromból kifolyólag. „A nép ellenségé"-ben a legkényelmesebb, hogy nem is kell. Sikerült a saját öltönyömbe fogynom, amihez felvehettem apám húsz éve megkötött nyakkendőjét és Ján igazgatói szemüvegét... és kész. A többi a tapasztalatok átadása, figyelem és reakció a többiekre. Színészet.

Az élet kemény. Én nem mindig. De a színház mentsvárként majdnem tökéletes.

Dr. László László Elemér (Iskolapélda)