„Harmadik negyed" - Színész(telen)élmények

2012. október 23. - Gabriella tizennégyszer

Egészen ifjúkorom óta kosárlabdázom. Mostanában öregfiúk között. (7+ SC!) Tavaly megnyertük a senior bajnokságot. Jó kis csapat vagyunk. Egyetlen gyengénk a harmadik negyed: mindig jön egy hullámvölgy. Elfáradunk. (Aztán a negyedikben bebiztosítjuk a győzelmet.)

A színházzal is a harmadik negyedben vagyunk. A harmadik évet éppen hogy csak elkezdtük. És a nagy elindulásban kissé elfáradtam. Mostanában nehezebben megy minden. Pedig a java még hátravan! (Csak az nyugtat meg, hogy a negyedikre csodás formában érkezünk majd.)

gabriella_szakal.jpg

A megkezdett úton most találkozunk a legtöbb problémával. Az persze vigasztalhat, hogy a legtöbb probléma megoldva óriási sikernek tekinthető! Nagy a teher: nem hibázhatunk. Hm.

Nagyon sokan vagyunk, sokfelé kell figyelni, odafigyelni, megérteni és megértetni. Sajnos, abba a szakaszba értünk, amikor már nem ölelhetek mindenkit keblemre, hogy nem baj, kiskomám, maradj köztünk, bármit is teszel! Mert egyre több szabálynak kell megfelelnünk, hogy létezni tudjunk. Fájdalmas ám a fegyelmezés, a döntéshelyzetek igazságos és ésszerű megoldása! Nehéz megtartani az egyensúlyt a közösségépítés és a színházcsinálás "élvezeti szintjei között". Nem szabad, hogy egyik értéke csorbuljon a másik javára! És úgy általában: nehéz a felnőttekkel! (Már most hiányzik a diákszínjátszók rácsodálkozó játékossága!)

Színesek vagyunk a színpadon. Eklektikusak. Megfelelni mindenfelé képtelenség. Mert a társulat alkalmassága színházszakmailag egy erősen közepes átlagra képes. (Káélet, Műköröm, iluska.wb, nem/más, A nép ellensége, Májlájt stb.) Ám ezeket az átlagos produkciókat létrehozni a közösségnek óriási öröm és tanulás. Nélkülük mi értelme lenne nap mint nap a Jemolban eltölteni minden szabadidőnket? És a közönség nem feltétlenül a szűk szakmai elit által elvárt mainstreamet igényli. Érteni és megérteni szeretné a színházat. Ebben partnerek vagyunk. (És a szakma ilyenkor finnyáskodik velünk.) Pedig próbálkoztunk emerre is megfelelni. Amikor a csúcsra törtünk, abba beletört a bicskánk: hiába az erős alapanyag, ha kevés a "tartalom". (TI [Terra Incognita]) Mert színházilag van egy határ, amit csak kevesen tudunk átlépni ebből a csapatból. Próbálkozni persze lehet, mert néha sikerül. De csakis profikkal. Olyanokkal, akiknek az élete a színház, akik tanulták a színházcsinálást. (S akiktől például tanulni lehet. Felnézni rájuk.)

De! Fáradtan is boldog elégedettséggel gondolok arra, hogy azért csináltunk mi már csodát. A Fém és az Iskolapélda korszakos legenda, megkérdőjelezhetetlenül! S ha kétszer sikerült, nincs olyan, hogy ne sikerüljön harmadszor is! (És negyedszer, ötödször...)

Magammal sem vagyok meg/kibékülve. Most. Nehezen helyezem el magamat ebben a rengetegben. Nem kapok visszajelzést, ami fontos lenne pedig. Sokat gondolok arra, hogy jól döntöttem-e, amikor ezt a színházcsinálási formát választottam? Csak az elmúlt hetem így nézett ki: rendezgettem az új előadásunk jeleneteit, fájdalmasan dagadt arccal virrasztottam a felújító fiatalok mellett, bevilágítottam két előadást, majd leügyeltem a technikát mindkettőn, díszletet építettem, zenéket vágtam, lámpákat szereltem, keresgéltem az elveszett kellékpisztolyt, székeket pakoltam, felmostam a társalgót, porszívóztam az ifjak után, megírtam kb. ötszáz emilt, telefonálgattam pénzszerzés gyanánt mindenféle fontos embereknek, s vártam sokat válaszokra. Anikó ennek a másfélszeresét csinálja ugyanúgy. Ketten oldjuk meg harminc ember színháziságát. Persze, mindenki tesz hozzá, de a közösségek attól közösségek, hogy a motort csak néhányan tudják berúgni.

Általában ettől boldog vagyok. Életem értelme ez az életforma. Most fáradt vagyok mégis. Ami jelent valamit. Nagyon mostohán érzem magam és színházam. Ez a társadalom mintha nem igényelni az efféle törekvéseket! Megrendeztem egy drámát ősszel, szerintem tökéletesre. Mégis úgy tűnik, hogy lerendelkeztem, aztán hali. A hétköznapokon így érzem.

De! Várom a jövőt mégis. (A szépet.) Úgy látom most, hogy az én utam a Fém-Iskolapélda-Romantika vonal. A színház léte pedig a Gyengevagyok/Gabriella/Halhatatlan szintű előadások hitelességén múlik. Az összes többi édes teher. Amiért aztán érdemes belefáradni néha az egészbe.

gabriella1.JPG

Itt tartok. Elkészült a Gabriella tizennégyszer, már negyedszer játszottuk közönség előtt. Minden percemet és idegszálamat lekötötte az előadás elkészülte. (A próbák kezdete óta nem beretváltam le a szakállamat!) És jön a következő. Meg a következő... Tele kétségekkel megyek bele a novemberbe.

Nehéz a színházcsinálás mifelénk.

De megszólal a gong, eljön az előadás estéje, mocorognak a nézők, izzanak a lámpák, s a csendben megszólal Dani dobja, majd Zsófi, Tamás, és a hátsó félhomályban Béla. És elmúlik minden. Megáll az idő.

Nézem a színészeket, és mindig megnyugszom. Akikkel együtt „dolgoztuk" végig azt a néhány hetet, akikkel együtt csináltunk néhány teleírt oldalból egy előadást(!), akikkel bármikor azt érezhetem, hogy otthon vagyok mellettük. És elégedett. Arra a másfél órára feltétlenül...

Mert a színház - tetszik, vagy nem - mindig is a színészeké marad. (Mi, többiek, csak hátulról büszkélkedhetünk.)

Ja, hogy milyen volt az előadás? Jó.