Bő egy hónap, s bemutatjuk a Jemol közönségének legújabb abszurdunkat. Romantika. Alcím: egy búbánatos cigánymese. Mese lesz. Mesésen gyönyörű. Meseszerűen szomorú. És igazságos. Vagy igazságtalan? Ki tudja azt? A végén - talán - kiderül. (Aztán huss, fuss el véle!)

De azt már most tudom, hogy - pályám során talán először - igenis üzenni szeretnék! Szembesíteni, odacsapni, vitatkozni, érvelni, tisztán látni. Erre készülök. Lehet, hogy bukta lesz! Nem érdekel. (Legalább megpróbáltam.)

Jendrics Anikó plakát terve

Ha egy mondatban kellene "tartalmilag" összegeznem, ezt mondanám: így képzeljük el a cigányokat mi, a magyarok.

Nem a cigányokról szól a Romantika. (Tessék körülnézni a neten, van ott mindenféle hiteles dokumentum!) A nézőpontban lesznek elvétve romák, de maga a néző kerül terítékre. (Már ez a néhány mondat is abszurd: miiii van?!)

A társulattal/társulatommal a színpadon elevenednek meg a történet hősei. Hogy hősök lesznek-e, még nem eldöntött. Azt már most látom, hogy a sok-sok fiatal(os) színjátszót megviseli a téma feszegetése. Sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb a sztereotípiákkal kívülállni, mint a mélyre ásva szembesülni a sokkoló valósággal. Vér és halál nélkül is bele lehet halni az életbe. S ez olyan szomorú.

Az egész előadás egy nagy levegővétellel kifújt czinizmus. Amit csak az nem vesz észre, akinek tükröt állít(ok). Sokan lesztek így. Mert ami ebben az országban cigánykérdésként megüli az értelmesebbek gyomrát, az egy nagy-nagy humbuk.

Ugyanis - azt gondolom, hogy - nincs cigányprobléma. Problémás cigányok akadnak. És ingerült "magyar" emberek. Akik már nem üthetik szíjjal gyereküket, mert az felnőtt lett, akik nem képesek megérteni a Blikk harmadik oldalán olvasható filozófálást sem, mert szókincsük a tíz jelenidejű igét sem éri el (+ zmeg, krvasten, opjgect stb.), akik az üres poharat inkább földhöz vágják, de nem töltenék újra tele az istenért sem, s akik - egyébként - lehetnek akár cigányok is!

A probléma, köszöni szépen, jól elvan magában, s majd megoldódik. Megoldja magát, vagy tojik rája. Nélkülem, nélkülünk, nélkületek.

Ki a magyar?

Aki magyarul beszél, magyarul gondolkozik, magyarul él és hal. Ilyen egyszerű. A magyar kultúra magyar, például. A zene, az irodalom, a színház, a tánc. Mind (el)beszélhető. A mi nyelvünk. És ha valaki nem képes megtanulni anyanyelvét, ne tegyen már felelőssé mást maga helyett!

Ki a cigány?

Mindenki, akit gyűlölni lehet. Aki a lét legalsó szintjén ragadva ordítja kínját trágáran ebbe a nyomorult világba. És sötétbőrű. És buta. És más. És nem én, nem az enyém, nem velem van. A cigány csak rosszember lehet. (Mert a jók már magyarrá lettek. Integrálódtak. Ugye?)

Ilyenekre gondoltam, amikor megírtam a Romantikát. Néhány éve először, még a bugyi gyerekekkel. És idén nyáron, a merenyei falusi éjszakában. Itt a Nyóckerben, ahol színházat csinálunk. Az országban ahol élek. (A hazámban.)

Míg egy évtizede még csak a szarostalpú agyatlan barmoktól hallottam nyílt és minden okot mellőző cigányozást / zsidózást / négerezést / románozást / szlovákozást / uniózást stb., addig mára mindez a hétköznapjaim és közvetlen környezetem sajátja (is) lett. Nem értem, nem fogadom el, és  - most már - nem hagyom szó nélkül!

Tőlem is lopott cigány, én is láttam verekedni részeg cigányt, üvöltött a fülembe dagadt cigányasszony, s utaztam büdös cigány mellett a 99-es buszon. De sokkal-sokkal több nemcigány tolvajjal, részeggel, verekedőssel, ordítóssal, dagadttal(!), büdössel vajon nem találkoztam? Az, hogy valaki szaralak, nem faji, vallási, nemi, nemzeti, etnikai hovatartozáson, származáson, vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés alapján dől el. (Annyira cikin demagóg szavak ezek, s mégis újra és újra le kell írni mind!)

Minden embernek alanyi joga jónak vagy rossznak lenni.

S a többség győz. Szerencsére? Vagy sajnos?

Én mindig a kisebbséghez tartoztam. A hivatásom, az egész pályám, a lírám, az epikám, a drámám, a zeném, a magasságom, a göndörségem, a tehetségem, a nevem... Hadd legyek végre már egyszer nemegyedül!

Miért kell a képembe ordítania a mellettem álló "honfitársamnak"? Egyszerű a válasz. (Keletről érkezett, naná, az őshazából, vagymi! És igen, cukormázas, mint a Slumdog Millionaire.) 

Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják a másikat. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság. Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll a másikhoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van.

az "első" Romantika (Bugyi, 2008)

A színházról most nem is beszéltem. Nagy falat lesz pedig. Talán a társaság (is) felnő hozzá! Igazi kihívás, s - remélem - újra egy igaz fészkes élménytenger kerekedik belőle! Én felkészültem. Ez az évem három óriási vizuális élményre épül. (Jubilálok, nem lehet elmismásolni a huszonötödiket!) Színes, ritmusos, abszurdan reális, sírós-nevetős előadásra készülök. Üzenettel, vagy üzenet nélkül, kevésbé szórakoztatva, de hangos felkiáltójelekkel és erős kérdőjelekkel. Mert hallatni akarom a véleményemet, és hallani akarom mindenki gondolatát!

Nem maradhatunk csendben!

"Mondjátok meg őszintén a szemembe:
Minek kell egy mélygarázs a hegyekbe?
Minek megy a szegényember villamossal tujázni,
Ki akar az éjszakában összefagyva megázni?
Mennyit ér a nyolcosztály most Szabolcsban?
Meddig lesz még Palya Bea Kapolcsban?
Mennyit kap a képviselő számlára?
Mennyit fogy egy hajléktalan szerdára?"