Be kell vallanom egy szégyenletes tulajdonságomat. Vonzódom a giccshez. Afro-karib-zombis asztalkámon éldegél Mária (aki szűz és egy méteres, amúgy gyönyörű) társaival, a körömlakkal kifestett Buddhával, indiai faragott istenasszonyommal (még nem jöttem rá, ki is ő), egy mexikói festett naptárral, színes kis kegytárgyaimmal és a Jézuskás órával, ami villannyal megy, és színesen világít. Tizenkilenc kerti törpének kívánok esténként jóéjszakát, imádom a cicis néniket, akik kerámiából alkotnak laokoón-csoportot a narancs kanapé mellett, az üvegszálas lámpát a tévén és az óriási aranyalmafámat a konyhában. Műcseresznyék nőnek a gázórámon és a virágaimat sem kell öntöznöm. Sajnos a színes műanyagok sem hagynak hidegen, próbálok ellene tenni, de újabbnál újabb vágyak születnek bennem. Most éppen hógömböket szeretnék. Jó sokat.

Mostanában különösen boldog vagyok. A Romantika miatt. (Már a címe is jó.., amúgy most készülő új darabunk.) Attila azt mondta nekem: Ancsi, olyan legyen (díszlet/jelemez/smink, mert ezt én szoktam), mint amit az átlag(hülye)magyar elképzel a cigányokról. Huhú, akkor jó, jöhet a giccs tonnaszám! Tessék csak egy picit elgondolkodni, mi jelenik meg előttünk, ha a cigányokra gondolunk! Ráadásul egy mesében. A plakátot hirtelen felindulásomban már meg is rajzoltam.

Azért megnéztem, mit ír a Kislexikon a giccsről.

„Magát művészi alkotásnak feltűntető, értéktelen mű, amelynek tömegtermelése a polgári világ hanyatlásával alakul ki. Általában szenvelgő magatartásmódot tükröz, az emberi-társadalmi problémák felszínes és szokványos megjelenési módját szerepelteti, nem hatol azok mélyére. Célja a kellemesség fizikai és pszichikai érzetének keltése. Veszélyessége abban áll, hogy rutinos ábrázolásmódjával megtévesztheti a szemlélőt."

Ajjaj! Ez veszélyes. Ráadásul nem is művészi. Nézzük a wikit.

„A giccs a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás. A giccs egyszerű érzelmi, gondolati sablonokat, kliséket közvetítő termék, a konzumkultúra része, a közhelyesség, sztereotípiák halmozása, túlzások, szinesztézia (hatás többféle érzékre), az elvárásoknak való megfelelés eszközeivel hat. Jellemző rá az eredetiség és különösség hiánya. Az élet minden területén előfordulhat, az esztétika foglalkozik vele, de nem művészeti kategória, nem rossz, hibás vagy dilettáns alkotás, nem antiművészet, vagy avantgárd (bár ez utóbbiak nyíltan merítenek belőle). Lételeme a fogyasztás, célja a fogyasztói igények tömeges kielégítése a befogadó érzelmi és gondolati kiszolgáltatottságának kihasználásával."

Fasza. Mondjuk az vigasztal, hogy Attila szcenikai elvárásaiba pont illik ez a meghatározás.

Azért megsértődtem. És határozottan avantgárdnak érzem magam. (Mert sokat merítek a giccsből, hihi.)

Viccet félretéve, tényleg elgondolkodtam. Erről a giccs dologról. Milyen érdekes, hogy a természetközeli népek természetesen közel vannak a giccshez is. Mert műveletlenek? A kisgyerek annyira biztos kézzel választja ki a nagyonlila, a strandkorlátkék és rózsaszín zsírkrétákat, hogy giccses szíveket rajzoljon vele az anyukájának. Persze még kis hülye. De majd mi megtanítjuk neki, mi is az a jóízlés, dizájn és magasművészet. De kik a mi? Ki írja a Kislexikont? Ki határozza meg, mi a jó, elfogadott és művészi? Társadalmilag elfogadott, sőt tiszteletreméltó, ha Penthouse-ban nem lehet ráülni a hófehér design-garnitúrára? A kerti törpém erősíti a fogyasztói társadalmat, vagy az elismert művésznő legújabb formatervezett mobilja? A művészet kéz a kézben jár a műveltséggel? Művészi-e egy bili? És ha Andy Warhol állítja ki egy galériában?

Mi a művészet? Ki dönti el? Mit gondolhatott erről Gauguin igazából?

A műalkotás az, ami üzenetet közvetít a befogadó felé, mégpedig olyan üzenetet, amiben az emberi lényeg megtalálható. Más megközelítésben egy tárgy, vagy egy valami attól lesz műalkotás, hogy érzéseket indukál. Ez idáig rendben is van. De! Akkor tekintünk valamit műalkotásnak, ha a művészeti világ intézményesített kereteiben annak tekintik.

Valakik, valahol, valamit állítanak. Magukról és másokról. Saját művészetükről és mások giccseiről. Fellebbezésnek helye nincs, a kéz kezet mos elve érvényesül, kívülállónak fekete a segge. A mai elfogadott művészet bizonyos társadalmi rétegek, vagy csoportosulások sajátja, amiből mások kizáródnak. A művészet magas státuszú tevékenység, hiszen tőkétől és/vagy kapcsolati tőkétől függ elég művészi vagy-e. Ha egyikkel sem rendelkezel, kell egy jó nagy szerencse, hogy valaki, aki benne van a májban, egyszer azt mondja rád, művész vagy. Onnantól te is bent vagy. És már soha nem lehetsz kint, mert akkor kint leszel. Tiszta diszkrimináció, sőt szegregáció.

Frida Kahlo

Komlós Aladár szerint „...a giccs mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni..."

Biztosan igaza van. De mi van azokkal, akik műveletlen műveltségükben, kifinomult ízlésükben semmilyen érzéshez nem jutnak? És mi van azokkal, akiknek társadalmilag giccsnek nyilvánított üzenete tiszta szívből jövő emberi lényeget közvetít, sőt még érzéseket is indukál?

Félreértés ne essék, nem akarom én művészeti ággá emelni a giccset! (De.) Nem akarom bizonyos társadalmi rétegek, vagy csoportok által felmagasztalt bizonyos művek művészi értékét leértékelni. (De.)

Én csak azt akarom megkérdezni, hogy akkor hogy is van például ez a cigánykérdés?