Átalakulás

Minden színpadra lépés előtt a színészeknek át kell (kéne) alakulniuk, belebújniuk az éppen következő karakterbe. Fel kell venni annak jellemét, ebbe mindent beleértve: a hangszíntől kezdve a testtartáson át egészen a gondolatokig. Talán ez utóbbi a legnehezebb. Beleélni magukat úgy, hogy úgy érezzék, mint ha…

iskolapelda_bandi.jpg

Színészi profizmustól, alázattól függően változik a felkészülési idő, illetve az, hogy ki mennyire tud átváltozni. Ha nem fordít elég időt, energiát arra, hogy felkészüljön, akkor jön a rutin. A közönség ebből gyakorlatilag nem vesz észre semmit, és még a színésztársak, a rendező sem mindig. A rutinos művész viszont pontosan tisztában van azzal, hogy mit vett elő a tarsolyából. Ezt lehetne minősíteni, de felesleges. Mindenki magának úgyis értékeli és eldönti, hogy a következő előadásba fektet-e több energiát.

Na de mi a helyzet velünk?

A mi helyzetünk ennél jóval bonyolultabb. Nekünk (többségünknek) még nincs meg az a gyakorlatunk, tapasztalatunk (tízen, húszon évek), amiből meríthetnénk. (Az, hogy nagyrészünk nem színész, és jórészünk nem is akar az lenni, nem segíti a dolgunkat.)

Innentől magamról írok.

Az eddigiek alapján nem kell különösen kiemelnem, hogy bizony szükségem van hosszas felkészülésre. Hogy ez hogyan történik? Nehéz leírni.

Függ a darabtól és tőlem. A legalapvetőbb - mondhatni konstans - a szöveg átolvasása. (Ez, és amit még írni fogok, az természetesen az előadás előtt zajlik.) Így a legkönnyebb elkezdeni koncentrálni. Olvasni pedig úgy szoktam, hogy az adott mondatnál átgondolom mit szoktam, illetve mit kéne csinálni, vagy min kéne változtatni a színpadon. Megpróbálom példákkal elmagyarázni.

Amíg az Iskolapélda című darabunkat játszottunk, mindig félre kellet vonulnom a többiektől. Leültem egy tükör elé és figyeltem az arcom. Igyekeztem az arcizmaimat rendesen megmozgatni. Ami ezeknél érdekesebb, hogy hiába volt a mimikám a lelki szemeim előtt olyan, amilyennek kell lennie, a tükörben még sem ezt láttam. Ahhoz, hogy valaki tökéletesen tisztában legyen az arcjátékával, szerintem több napos tükör előtti próbákra lenne szükség. Én ebbe nem fektettem ennyi energiát, de azokat a negyed órás felkészüléseket mégis mindig fontosnak tartottam.

Talán most már értitek, miért vonultam félre. Ez mindenkinek a személyes dolga. Én se szívesen nézném ezt mástól.

A Műköröm című darabunknál a ruháimat kellet előkészíteni alaposan, mivel két jelenet között nem lett volna időm ruhákat válogatni. Gyakorlatilag ezt el lehet képzelni úgy, hogy minden ruhám egymásra volt pakolva megfelelő sorrendben, hogy csak bele kelljen bújni. Ilyenkor mindig a rendszerezéssel együtt tudtam a karaktereket átgondolni.

A szövegolvasáson, szövegösszemondáson kívül, ami még biztos mindig lezajlik az előadás előtt, az a belépés előtti utolsó másodpercek. Ilyenkor már semmi másra nem gondolok, csak a következő percekre és a felvenni kívánt jellememre. Ha valaki úgy tudja elképzelni, hogy olyan ez, mintha belebújnék egy levetett jelmezbe, és onnantól kezdve azzá válnék, akkor ez így történik. Bennem nem teljesen ez zajlik, de mint már a legelején írtam, nehéz leírni, elmondani a folyamatot.

Gyakorlatilag a próbafolyamat során már kialakul egy előkészülési rituálé, ami nagyban hozzájárul az átalakuláshoz.

Mindezeket nem lehet objektív megállapításnak kezelni. Ez egyedül csakis én vagyok. Hogy ez milyen gyakran válik be? Ellenőrizzétek le!