Meglehetősen érdekes dolog színésznek lenni, izgalmas. Azt hiszem, jó megfigyelőképesség kell hozzá, meg persze, hogy ne legyél szégyenlős. Hogyan lehetünk valaki más? Egy archetípus? Színpadon eltúlzott, kitalált alak?

Először, úgy vélem, megragadom valahol. Milyen lehet az életben, a valóságban, ha létezne? Alakot adok neki, mozgást, kinézetet, majd életet lehelek belé. Megszületik ő. Na, de képes vagyok ő lenni? A részem lesz? Ha valaki más vinné színpadra, vajon ugyanolyannak látnánk? Mennyi kérdés. Azt viszont bizton állítom, hogy magamra ölteni a Szerepet sokszor kihívás, hogy még véletlen se magamat mutassam. De ha teljes az összhang, ő ural engem. Csak él bele a „világba”. Bár ez egy ilyen amatőr színésznél nem teljesen olyan, mint egy profinál. Biztosan.

Ha szétesünk, akkor baj van. Szöveghiba okozhat ilyet, vigyázni kell. A rutin vagy az improvizálókészség segíthet áthidalni ezeket. Sokszor a nézők is lehetnek baj forrásai. Igen, furcsán hangzik, de ha a közönség soraiban valaki olyan ül, akit speciel ismerek, az egészen mást hoz ki belőlem. Félek, vajon mit szól. Tanulás és rutin a profik titka, én azt mondom!

Ha véget ér a kis kaland, és a „függöny is leereszkedett”, akkor jön a dicsőség. (Lebőgés sose.) A munka learatott gyümölcse. Na, jó, ez csúnyán hangozhat, de a munkánk elismerését ilyenkor halljuk. A tenyerekben. Nyilván mikor az öltözőbe rohanunk fel, és visszavesszük eredeti ruhánkat és magunkat, talán láthatjuk önmagunkat kicsit kívülről. Végiggondoljuk gyorsan, és mérlegelünk. Jó volt, nem volt jó, elmegy? Aztán természetesen következő alkalommal valami mindig máshogy lesz. Mert teszek róla. Vagy nem szándékosan, vagy direkt.