Hogyan segítik a színházon kívüli elfoglaltságaim a színpadi létet? Nehéz kérdés, ugyanis inkább a színházi munka segít az azon kívüli tevékenységeimben. Van kivétel, szám szerint egy. Persze azért megosztom veletek.

Az iluska.wb-ben (az első előadásban, amiben benne voltam) leginkább egyedül vagy egy-két emberrel voltam jelenetben. Nem sokan nézték a próbákat, legtöbbször a játszók sem voltak ott, mivel külön-külön próbáltuk a jeleneteket, és mikor az enyéimre került sor, a többiek vagy még nem jöttek meg, vagy már nem voltak ott, így hetekig nem sok figyelő szempárral kellett megbirkóznom. Na, persze jött a bennalvós hétvégi próba, ahol az egész csapat ott volt. Az első jelenetem még nem is volt annyira necces (ott még nem akartam kirohanni a világból), de a második, mikor egyedül voltam a színpadon, hát… az kész katasztrófa volt. Izgultam, izzadtam, dadogtam, remegtem, mindent csináltam, amit egy néző elképzel a legbénább színjátszóról.

A jelenet közepe felé került elő a gitár. Nem játszom rajta túl régóta, de azért viszonylag otthonosan mozgok benne. Nagyon sokat segített abban, hogy ne akarjak a végén sírva elszaladni. A drága jó gitárom mentett meg ettől; már gitároztam azelőtt közönség előtt (azt akkor sikerült valahogy túlélnem, senki ne kérdezze hogyan), így sokkal kényelmesebben éreztem magam, mikor sem beszélni, sem mozogni nem kellett, csak játszani. Ha már nagyon kétségbeestem az engem pásztázó, röntgenszerű tekintetektől, mindig arra gondoltam, hogy itt van az én szeretett gitárom, és ha majd azon játszom, kevésbé lesz illúzióromboló az előadásom.

A májlájt esetében is hasonlóan működik a dolog, persze a lámpalázam tetemes részétől már sikerült megszabadulnom. Ennél az előadásnál inkább az elején segít, hiszen (félig meddig a produkció részeként) az elején zongorázom. Na, nem mintha akkora tehetség lennék, csak el tudok játszani néhány pop és rock számot (a repertoárom kb. 10 dalból áll), de azokat viszonylag konstans, egészen hallgatható színvonalon tudom előadni. Szóval az elején négy-öt percig játszom egy számot (Melyiket? Tessék eljönni és megnézni!), azalatt pedig könnyebben rá tudok hangolódni az előadásra. Látom, ahogy bejönnek a nézők, lassan megszokom a teret, közben pedig csak játszom és játszom.

A zenélés az, ami segített és segít könnyebben elhelyeznem magam az előadásban. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a hangszerre tudok koncentrálni, hanem azt, hogy ad egy kezdeti biztonságérzetet, egy löketet. Persze remélem, hogy egy idő után már nem lesz szükségem ilyesfajta segítségre (bár a Romantikában a karakterem hegedül, szerencsére ezt színpadon nem kell előadnom, mert a vonós hangszerekhez aztán semmit sem értek, így ott nem játszom hangszeren), ettől függetlenül bármikor szívesen zenélek a színpadon, még ha előadásom nem is kedves mindenki fülének.