Tavalyi évem Tarragonában kezdődött...

Tarragona katalán városka, aranyszín partjait a Földközi-tenger mossa, utcáit számtalan római kori építmény maradványa ékesíti. Valami ilyesmit írhatnak róla az útikönyvekben. Én viszont nem nyaralni voltam ott, hanem előző nyáron fogtam magam, és odaköltöztem.

Tarragonában

A várost nem én választottam, a szerencsének köszönhetem, hogy ilyen gyönyörű környezetbe kerültem, hiszen Spanyolország bármelyik szárazabb területére is vethetett volna sorsom, de én itt voltam, a szikrázó napsütésben, a minden nap más színben pompázó tenger mellett, január elsején 20 fokban, egy szuper család majdnem tagjaként... és kezdtem megunni a dolgot. Gondolom ez hihetetlen, de így volt. Megszoktam. Megszoktam, hogy itt senki sem siet (csak ÉN, de én mindig), hogy minden nap rózsaszínű az ég, amikor a nap lemegy, hogy az emberek feltétlenül barátságosak, hogy havonta van valami vicces fesztivál, ami nem arról szól, hogy együnk minél több zsírt sörrel, és költsünk el rengeteg pénzt mérgező édességekre. Igazából mérhetetlenül irigy voltam a bennszülött spanyolokra. Hiányoztak a barátaim, a családom, a panelházak, a prolik, az ízléstelenség. Ezért idő előtt, áprilisban hazaindultam.

Pénzem természetesen nem sok, így rábíztam magam a magas színvonalú nyugat-európai szociális ellátásra. Egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia. Meglátogattam a legkedvesebb barátnőmet, aki már évek óta Nizzában él, majd egy véletlen kitérővel Párizson keresztül Stuttgart felé vettem az irányt, egy másik régi barátomnál tölteni pár napot. Ezután Hollandiába indultam, ha már ilyen közel kerültem egyik kedvenc országomhoz, úgy gondoltam, nem hagyhatom ki. Két hét után döntöttem úgy, hogy most már jó lenne ágyban aludni, ráadásul a sajátomban, így hazaindultam.

Tarragonában

Május gyönyörű havában értem Budapestre, és rájöttem, hogy mégsem akarom végleg elhagyni az országot. Jó lenne lakni még néhány helyen, bejárni egy-két kontinenst, inkább hármat-négyet, de aztán itt maradok. Szeretem! Hatalmas változás történt ekkor, ugyanis eddigi életem arról szólt, hogy minél több országot kipróbálván találjam meg a végső lakhelyem. Végül megtaláltam, itthon. Bár már megint kezdek ebben nem biztos lenni, de ez majd úgyis eldől, idővel. Most már legalább nem zárom ki teljesen szerencsétlen kis szülőhazám.

Az elkövetkezendő hónapok kissé eseménytelenül, egyhangúan teltek. Munkára kilátás se volt. Az egyetemi felvételikről lemaradtam. Pénz nélkül nem nagyon tudtam semmibe sem kezdeni, pedig vágyam volt rengeteg. Flamenco, balett, rajz, nyelvtanulás... kirándulás, fesztiválok. Mind nagyon elérhetetlennek tűnt. Aztán jött a tábor! Cziczótábor!

Tudtam, hogy apa tagja ennek a színháznak, örültem, mert látszott rajta, hogy nagyon szereti, és nagyon jót tesz neki, hogy ide tartozhat. Nekem viszont eszembe nem jutott, hogy én is tagja lehetnék. Pedig két évvel ezelőtt összeraktunk egy színdarabot a gimiben, és irtózatosan élveztem. De valahogy nem kapcsoltam össze a kettőt. Különben is, láttam már darabokat, és hát ott mindenki profi! Nem is gondoltam volna, hogy csak úgy lehet csatlakozni! Apa egy felnőtt, biztos szükségük volt egy felnőttre, meg biztos nagyon tehetséges is (én még ekkor nem is láttam!).

Cziczótáborban - Verával, Bogival, Tiával, Gabival

Elhívott. Imádom a táborokat! Mármint tényleg. Majdnem minden este táborokkal, legalábbis valami nagyon hasonló intézménnyel álmodok. Sok ember lakik egy helyen, és van valami jó, amit csinálniuk kell. Még jó, hogy megyek! Izgultam. Biztos béna leszek. Mondjuk nem baj. Aztán nem is voltam olyan béna. A barátkozás nehezen megy, pedig kedves mindenki, viszont nem túl közvetlenek. Meg én sem vagyok az. Sikerélmények! Végre! De régen voltak utoljára! Aztán mostanra mégis lettek barátok, csak úgy kialakult, ahogy lennie kell, meg sikerélmény, még több. Kudarc is, de jól kezelem. Talán túlságosan is. Lehet, hogyha egy kicsit jobban megviselnének, már sokkal "tovább" tartanék az életben. Ahogy mások mondják...

Romantikában az ördög öreganyjakét

Bekerültem a Romantikába, a bemutató előtt nem sokkal. Beledobtak a mélyvízbe. Ahogy apát is. Úgy tűnik ilyen beledobálni való emberek lehetünk. Nagyon szeretem, a darabot is, a szerepemet is! Menő! És jó volt megtanulni. Az első próbán a szavakat alig bírtam kimondani. Mostanra elég jól megtanultam, mit hogy kell, ebben a rövidke időben. Egyelőre elég is ennyi, bár úgyis kénytelen leszek megszokni az ellenkezőjét: várva várt most készülő előadásunkban, a Hun vagyunk?-ban ugyanis ennél jóval többet leszek a színpadon... de ez már a jövő zenéje. Hehe.