Mikor Máté - a maga kedveskedő módján - felkért kuncsaftnak a „Bakihét"-re, elhessegettem lágyan, hogy ugyan már, mit tetszel képzelegni, hisz hibázni színpadon én még sosem... Erre komor képpel azt válaszolta: akkor írj erről!

Persze, lógattam. (nemzeti karakterben) De...

Az úgy van, hogy a bakikat igazából csak a társak veszik észre, a hibákat meg néha a nézők is. Ez a rosszabbik eset, a varázstörés. A lelepleződés pillanata. Acsakjátszunkésaztiskoncentrálatlanul. Aminek persze számtalan oka lehet. Vagyis meg tudjuk magyarázni. De minek?

Meg aztán valahogy olyanok ezek a „hibakik", mint Ló Szerafin számára a pomogácsok: „Mert ha az a meglehetős távolság nagyon nagy, akkor ugye, a pomogács kicsinek látszik. Ha meg a távolság igen kicsi, akkor a pomogács óriásnak látszik." Az ilyesmin szépít az idő. Anekdotává csitítja.

Mikor Edina jelentben felkapcsolta a nézőtéri fényeket, majd előadás után őztekintettel azt pihegte: csak még egy esélyt... Mikor Balassagyarmaton a „Kean" elején mindkét lány elfelejtette a szövegét és csak ültek szemben a nézőkkel, a kellék sütiket tömvén magukba némán... Mikor ugyanott, de a „Marslakók" végén, Szabolcs egyedül maradt a technikánál, majd beült a búcsújelenetére úgy, hogy nem kapcsolt magára villanyt és lazán elsörözött a sötétben, a nézők meg találgatták, mi is történhet... Mikor Turán a „Casanova" kamaszlányai az udvaron cigizvén lekésték a második felvonást... Mikor Viktóriát sapka nélkül Veráztam következetesen a „TI"-ben... Mikor Béla az én nevemen mutatkozott be nekem a „Gabriellában"...

Na, ezek nemesülnek anekdotákká. Mint a bor. És a penész. Pedig akkor és ott talán épp kizökkentettek egy (két) színészt, szétcsúsztattak egy előadást. Egye fene? Úgysem lehet mindig minden tökéletes? Hm. Pedig ezt a pályát nem szabad középszerűen csinálni (by:Őze Lajos)!

A saját legemlékezetesebb színészi bakim láthatatlan maradt a nézőknek. Valamikor a 90-es évek elején egy magyar irodalmi esten történt... Bementem a színpadra a többiek előtti nagy tekintélyemmel... és egy mukk sem jutott eszembe! Még jó, hogy volt egy labda, passzolgattunk szegény Kádár Bandival, aki megszánt és elmondta a kezdő szövegemet, én erre az övét... És felcserélve a szerepeket, félimprózva ment le a jelenet. Akkor megfogadtam, hogy ilyet soha többé! Hogy elhiggyem az egómnak, megy ez bármily körülmények között is. Mert nem megy. A játékban lehet rontani, lehet hálóba ütni a labdát, puff neki, nyer a másik; de a színház -s mindegy, pénzt kérsz-e érte vagy sem- már csak félig játék. Csak számunkra (előadóknak) az, a néző élményt vár, csodát, amit nyújtanunk kell, ha visszavárjuk.

Mert a színház kicsit tényleg olyan, mint a foci. Ha nem lenne a kerítéshez dőlve szotyizó fődrukker, aki névről ismer évek óta és minden fellépés után megveregeti a vállad, hogy jól van, Tomikám, az a testcsel (mozdulat, gesztus, pillantás, hang) az pont olyan volt, mikor azon a szobi kupameccsen, emlékszel, ugye, amikor az ellenfél bal bekkje elszállt, mint a győzelmi zászló, te pedig utánozhatatlanul gyönyörűen odalögybölted a labdát a Géza elé, aki meg...

Így éri meg. Mindannyiunknak.