E heti utolsó írásom, azaz a bakiknak is vége. Délután még Cziczó Attila írását olvashatjátok, melyben bakizik nekünk kicsit. És ezzel vége is lenne a heti szerkesztőségemnek. Ma még azért írok, ha lehet. Meg akkor is, ha nem.

Szerintem a héten elég sok bakiról olvashattatok, illetve néha-néha tanulságokkal meghintve. Lényeg a lényeg ezekből nehéz kifogyni. Mindenki hibázik néha, és ha olyan munkát, tevékenységet folytat amiben könnyű is véteni, ott alakulnak belőlük sztorik. Ilyenek a színházak is például.Nem egy színész tud mesélni olyan hibákról amelyeken hasunkat fogva nevetünk a földön fetrengve.

Hiszen a káröröm az egy fontos dolog. Ennél őszintébb nevetés szerintem nincs. Mikor mások hibáin nevetünk az olyan önfeledt, hogy a saját hibáid elől is el tudsz menekülni. Ám fontos szerintem az is, hogy a saját hibáinkon tudjunk mulatni. Gondoljatok csak bele, változtatni nem tudtok, végül megoldódik minden és kialakul egy sztori. Persze vannak kivételek.

Ilyen kivétel például egy hatalmas hibám, amit nem régen követtem el. Pontosabban tavaly nyáron. Kiléptem a színházból, úgy hogy igazából nem szerettem volna. Úgy alakultak a dolgok, hogy azokból már nem tudtam kimászni jól, és Attila kárára ment minden. Mert persze az ember nem csak saját maga szív, mindig van másik szenvedő alanya is a dolgoknak. Én egy ideig játszottam a megsértődöttet, miközben nem is én voltam az. Aztán bementem a színházba több mint 2 hónap szünet után, ami közben nem is beszéltem Attilával és Ancsival.

Bementem és egyből vissza is szippantott magába. Tudtam, hogy ez egy olyan hely ami nélkül nehéz léteznem. Ez az a hely ahol igazán lehet a hétköznapi problémáim nélkül beszélgetni, és együtt lenni olyanokkal akikkel szeretnék. Természetesen itt is vannak problémák, de itt ki lehet beszélni mindenkit a háta mögött és előtte is. Itt meg lehet beszélni a dolgokat, ha van elég bátorságod hozzá. Nekem nem mindig volt, már egyre jobb vagyok benne. Visszatérve, én úgy gondoltam, hogy én már ide nem kerülhetek vissza. Bogi is azt mondta, hogy kizárt dolog. De azért úgy gondoltam néha besegíthetek Attilának, ha éppen ott vagyok.

Így is tettem, és nem mondanám, hogy minden hátsó szándék nélkül. Például volt egy olyan hátsó szándékom, hogy Attilával szeretnék újra jóban lenni. Beszélni szerettem volna vele, de ez eléggé nehéz volt amikor úgy fogadott a hosszú idő után, mintha el sem mentem volna. Ez belőlem ilyen ambivalens érzelmeket váltott ki, melynek hatására akkor nem is mertem beszélni vele. De eljött az alkalom később. A másik hátsó szándékom az a "Remény hal meg utoljára akció" volt. Reménytelen reménykedés volt mindaddig, míg Attila egyszer azt mondta elgondolkodott rajta, hogy visszavesz.

Mint gondolom látszik így is lett. De komoly feltételekkel, melyek inkább személyesek, és olyanok amik nagy súlyt adnak vállaimra. De olyan súlyt amit szívesen cipelek, mivel tudom, hogy ha rajtam múlik nem hagyom ismét cserben Attilát, Ancsit és a színházat.

Nem minden hibán lehet nevetni, persze poénok így is lettek belőle, de nem a jó fajták. A megbánás is fontos, de a megbocsátás nem minden esetben könnyű úton elérhető. Van hogy meg kell küzdeni érte, ki kell érdemelni, bizonyítani kell. Sajnos nekem elég szép adag jött össze ilyen mindenféle bizonyítani valóból. Nem szabad gyártani ezeket, mert túl sok lesz. De úgy látszik van aki ezt szereti.

Köszönöm mindenkinek aki olvasott, meg annak is aki esetleg elkezdte olvasni, de nem ért a végére, különböző okokból kifolyólag. Búcsúzóul ide raknám egyik kedvenc számom, melyből először igazából csak az első két sor fogott meg. Aztán meghallgattam. Most ha szeretnétek, akkor ti is meghallgathatjátok. Legközelebb hamarosan újra itt.