Zene.írás, zene.nyírás, zene.sírás

Számos hálátlan, laikus, rockkon nevelkedett, szimplicista, klasszikus zenei hátérrel rendelkező egyén mondta nekem a következő mondatokat: ”Zenét írsz? Elektrót? Gépen? Az gagyiság! Két gombot nyomsz, és kész! Megírja az magát helyetted!”

Nos, semmi sem lehetne távolabb az igaztól.

FLStudio.jpg

Nézzük a zeneírás folyamatát. Szeretném kiemelni, hogy a saját zenei stílusom megírásáról fogok írni; tisztában vagyok azzal, hogy számos más műfajban a struktúra eltérő, viszont a fő vonalakban, a folyamat megegyezik.

Először is, helyre kell tennünk magunkban, hogy a zene, az egymást követő hangok struktúrailag szervezett sorozata. Cziczó Attila tökéletesen kifejtette az előző bejegyzésében, hogy a zene olyan, mint egy kép. Én viszont, egy másik struktúrai jellemzővel szeretnék párhuzamot hozni a kettő között.

Egy zenei mű olyan, mint egy könyv. Megírásánál célszerű, ha az író tisztában van azzal, hogy hová szeretne a végén eljutni. Miután ezt tisztázta magában az író, elkezdi megalkotni a cselekményt. Kiválaszt egy főszereplőt (fő téma, vagy fő dallam) amellyel a történetet kezdi. Megalkotja a cselekmény hátterét, beleértve a helyszínt és a cselekmény időrendi besorolását (a zenében, ez az alapot jelenti, vagyis a Basszust). A főszereplőnk a történet elején még tapasztalatlan, és idővel egyre többet mutat magából (a fő témánk szétszövődik). Megjelennek a mellék szereplők, melyek alátámasztják a cselekményt, és kiegészítik ezt (dobok, cintányérok, vonósok). Ezek az elemek, egyre csak bonyolódnak, mígnem a végén ki nem teljesednek, és a végén meghalnak. Minden esetben szükségünk van bevezetésre, bonyodalomra, és befejezésre. Csakugyan igaz ez a zenében. Ha egy teljes hangzású műt szeretnénk alkotni, ragaszkodnunk kell ehhez a struktúrához, másképpen a hallgató egy olyan érzéssel fogja letenni a fülhallgatót, hogy valami hiányzott a zenében.

Most arra gondoltam, hogy a kedves olvasókat hosszú boncolgatás után, valóságosan halálra untatom, egy részletes zene írási folyamat leírásával; de alapos átgondolás után, arra jutottam, hogy inkább egy szemléletes történettel illusztrálom a folyamatot.

A Romantika előadás próbafolyamatának a vége felé járunk. Cziczó Attila adott nekem egy ultimátumot: vagy meglesz a szerelmes dal a próbáig, vagy ne is jöjjek. Este nyolckor el is jutottam odáig hogy leültem a program elé. 1 órán belül elmentettem a munkát, és önelégült mosollyal az arcomon hátradőltem. Meghallgattam a projektet. 20 másodperc után egy savanyú grimaszba rándult össze az arcom. „Mi ez a szar?” – és ezzel töröltem is az egészet. Egy második nekifutás következett. Most már valóságosan füstölt a fejem. Dolgoztam rajta gőzerővel, de a szemem mindig elkóborolt a képernyő jobb sarka felé, ahol az óra könyörtelenül vágta a perceket. Háromnegyed tíz! Negyed tizenegykor befejeztem a második próbálkozást. ”Na most!”... mondom magamnak, és egy kicsit izgulva habár, de boldogan indítottam a projektet meghallgatásra. Nem meglepő, hogy 10 másodperc után leállítottam, és ismét töröltem a disszonanciákban teli, lelketlen, velőtlen, és teljesen félresikerült szüleményt.

Elérkezett a mélypont. Kimentem a lakás elé cigarettázni, és majdnem könnyekkel küszködve felhívtam szeretett bátyámat. Tomi nagyon megértően reagált. Tudta, hogy ha nem lesz belőle másnapra semmi, Attila engem lefejez. Berontott Kriszti (a kishugom) szobájába, és - elhúzva őt a francia házi feladattól -, levitte a nappaliba a zongorához, és kiáltja rá: ”Valami szerelmeset Kriszti, valami szerelmeset!” Kriszti természetesen tiltakozott, hogy ő semmi szerelmeset nem ismer, de van egy saját szerzeménye, ami inkább szomorú. Én, egész idő alatt a vonal másik felén, hallottam mit játszik Kriszti a zongorán, és kiáltottam vissza: ”Fantasztikus, Tomi! Fantasztikus! Vedd fel kamerára!” Tomi ezek után felvette az egészet a telefonja segítségével, és elküldte nekem a videót.

Reggel félháromkor; 2 óra intenzív munka után, készen is volt a dal. Kriszti és én közös alkotása. És hogy milyen lett?

Talán ez jobban megmutatja:

Címkék: zene