Nagyon készültünk a húsvéti hétvégén megrendezett színházi éjszakánkra - a FESZ-t támogatásunk mellett -, a második legnagyobb "feleslegesnek tűnő" kiadásunk volt ez a rendezvény: két Gabriella tizennégyszer előadás, jazzkoncert, (színházi)filmek projektoron, a vendégek etetése-itatása, a féltársulat áldozatos (ingyen)munkája, és mindez százforintos jegyek, s nulla szakmai érdeklődés mellett - ez volt a technikai háttere szombatunknak.

Ilyenkor azért mindig megkérdezi a szervezkedő ember magától - hajnali félhatkor, mondjuk -, megérte-e ez az egész? A válasz - legalábbis nálunk - általában ugyanaz. (Igen.) De nem is ez a lényeg. Hanem a miértek és hogyanok.

Miért vállalja azt néhány fiatal és öregebb, hogy majd' egy teljes napot azzal tölt, hogy szórakozást, élményt nyújtson közel száz vadidegennek? (Mert tapsol a közönség, ja.)

Miért vállalja majd' száz vadidegen, hogy az áprilisi mínuszokban és szakadó esőben eljöjjön egy tök ismeretlen színházba? (Mert száz forint, ja.)

Miért akar néhány fiatal és öreg színházcsináló, valamint majd' száz vadidegen csak úgy elbeszélgetni, együtt maradni egy tök ismeretlen színházban? (Mert ingyen van a zsíroskenyér, ja.)

Miért nem akar hazamenni egy tucat vadidegen hajnali ötkor, amikor már tényleg semmi program sincs? (Mert kényelmesek a kanapék, ja.)

Hogyan tudja ugyanolyan hévvel és akarással eljátszani ugyanazt négy órám belül kétszer az egyetemista, a könyvelő, a színész és a zenész?

Hogyan bírja fizikálisan a dobos, hogy a két másfél órás előadás közötti másfél órában még eldobogolgat egy koncerten?

Hogyan bírja a halandó ember kétszer végigülni az előadást, közte a koncertet, majd végignézni a projektoros színházmozit?

Hogyan van energiája az egyszeri színjátszónak hajnalban még vigyorogva pakolgatni, mosogatni?

Hogyan lehet kihozni egy ilyen estét hatvanezer forintból?

Minden lehetséges. (Ja.)

Az én privát élményem most talán nem a leglényegesebb. De látni azt a rengeteg embert, nagyon felemelő volt! (Persze, hogy mi a sok és mi a kevés, az elég relatív.) 

De komolyan: miért is csináltuk? Ez a százforintos jegy most egy figyelemfelkeltés volt. Mert ha tetszett a vendégünknek, akkor legközelebb megveszi az ezerötszázast, s akkor már tudni fogja, hogy nem csak egy előadást néz meg ezért a sok és/vagy kevés pénzért, hanem néhány fanatikus színházcsináló non-profit kezdeményezését támogatja, azt a rengeteg időt, energiát, ötletet, egy közösséget(!), amit a zárt ajtók mögött halmoz fel ez a társaság.

Mert - ha elhisszük, ha nem - a Színház jórészt ipar.  S csak kevesek akadnak az iparosok között, akik tényleg hittel és odaadással viszik végig ezt a pályát. Mert az önzetlen színházszeretet a függetlenekre jellemző. (Tudom.) És itt most nem azokat a függetleneket kell érteni, akiktől hangos a sajtó, akik a megélhetésről prédikálnak mindenféle hangzatos címszóval transzparenseiken, hanem azokat, akik az életük egy részét a Színháznak szentelik csak úgy: szabadidőt, egzisztenciát, családot, tehetséget áldoznak fel azért, hogy megcsinálják a valamit. Azt a valamit! És teszik ezt úgy, hogy közben élnek egy életet. Ami lehet átlagos, keserves, könnyed, vagy éppen boldog.

Ezért volt fontos ez az éjszaka (is), mert ismét megmutatkozhattunk, ismét egymásra találtunk másokkal. Ezért a két G14 előadás, a kivetítő előtt végigkönnyezett Fém, és az összes többi program mellett nekem a legfontosabb a személyes találkozások sora volt azokkal, akiknek csináljuk a Fészek Színházat. A beszélgetések, vélemények, viták, felismerések stb.: a gondolatok kimondása volt a lényeg.

Mert akikkel csináljuk, azokkal mindig jól érzem magam. Szombaton is így volt. De ez egy másik történet...