Jelen kontra múlt

A fiatal énem jelen kontra jövő kérdése annyira régen "tevődött fel", hogy megválaszolni sincs már emlékezetem. Persze ez nem igaz. Tudom a válaszokat - felnőttesen. De mi lenne, ha ott állnék az ifjú önmagammal szemben? Kezet fognánk, vagy kiröhögnénk egymást? Változunk. Hol vállalhatóan, hol vállalhatatlanul. És ez a lényeg: kiből mennyi marad meg?

88czatti.jpg

Amikor pályaválasztó érettségiző voltam, akkor ismerkedtem éppen a színházzal. Mondhatnám, hogy fogalmam sem volt az akkori politikai-, társadalmi- és egyéb helyzetről, de nem lenne igaz. Nagyon is tisztában voltam a rendszerváltó friss szelek erejével, kihallottam Bródy, Dusán, Hobo, de leginkább a KFT szövegeiben elrejtett gondolatokat, ámulva hallgattam Halmos tanár úr történelem óráit, de nekem valahogy fontosabb volt az akkoriban képernyőre engedett MTV, HBO, a rengeteg nyugati illat (Limara, oh!), és minden olyanféle újdonság, ami valami formás kebelhez volt köthető: csajozni, bulizni, zenélni - ezek érdekeltek.

Kétféle fiatal létezett akkor Magyarországon, az egyik csoport - amelyben jóval kevesebben voltak - az, amelynek tagjai állandóan balhéztak, „törvénytelenkedtek", kiabáltak és a kamerák kereszttűzére vágytak mindenféle figyelemfelhívó és erőszakos akcióval, majd rendszert váltottak, a másik csoport pedig az, amelyhez én is tartoztam: naiv, a világra rácsodálkozó, de a hétköz- és ünnepnapok minden pillanatában a dugásra összpontosító klasszikus kamaszsrácok.

Így észre sem vettem, mekkora forradalmi tettet hajtottunk végre, amikor a negyvennyolcas forradalmat párhuzamosítottuk az akkori mával: 1988-ban reformokról, forradalomról, fiatalok lázadásáról, a hatalom leváltásról, az elnyomók elzavarásáról énekeltünk. És elhittük, hogy Petőfi köztünk van, lángoló arccal emeltük fel öklünket, az éjsötétben világló gyertyákkal meneteltünk a költőóriás szobrához, miközben kedvenc tanárunk a rendőrségen csücsült, és próbálta elmagyarázni, hogy ezek csak fiatal srácok, akik menők akarnak lenni a rockzenéjükkel. És tényleg azok voltunk. (Menők.)

Eltelt huszonöt év. Sokan közülünk - a csendesebb, kamaszabb, beszaribb, pinabubusabb gyerekek közül - valahogy másképpen emlékeznek, így akad egykori kortársam, aki igazi rendszerváltó forradalmár lett, miközben szerencsétlen csak annyira pattanásos volt, hogy egy csaj sem akart hozzáérni. Bosszúja manapság is lesújt azokra a piszok kamaszlányokra, most éppen földesgazda, vagy polgármester, vagy médiaguru, tök mindegy: kiérdemelte ifjonti hőstetteivel. (Mindig 1-3-ra tapsolt: EGY-két-HÁR-négy... örülhet most a vezérlőtábornoka.) De a legviccesebb, hogy az akkori hangoskodók ma a mostani hangoskodók körmére koppintanának, miközben az akkori csöcsbámuló gyerekekből kifejlődő tanult, gondolkodó öregurak meg nem akarják elhinni, hogy már megint ugyanaz van. (Nem ugyanaz. Más. Cikibb és vértelenebb. Kispályás izmus.)

És ma mi ellen kéne lázadnom? Nem hiszem, hogy a nagypolitikában kellene keresnem az elnyomóimat. A szakpolitika, az az igazi mételye ennek az országnak. Saját terepemen a színház fura nagyurai ők. Akik kijelölik a jót és rosszat. Engem sosem kérdeznek meg. Mert kicsi a dézsa, s most még félig üres is. Sokan állják körül: kőszínháziak, függetlenek, szakírók, szakértők, szakállasok...

A hatalom megrészegít. (És a másnapos okoskodás a legbrutálabb.)

Egy kis demagógia a végére: hány mostani csillogó arcú fiatalból lesz húsz év múlva feszesarcú, rángó homlokú hazugpöcs? (Olvassatok utána a Woodstock - Silicon Valley folytonosságnak!)

PS:
A napokban sokan olvashattátok a facebook egyik friss vicceskedését. Sok-sok színházas ismerősöm is megosztotta. Azok, akik felháborodnak, ha nem kapnak ingyenjegyet egy színházi előadásra. Mert nekik az jár... (Hiszen az más. Egészen más!)

546007_4750033988534_1916970281_n.jpg