Dr. Ivanovics Iván volt a Fészek színház első karaktere, akit alakítottam. Szeretetre méltó, habár esendő egy ember volt. Minden másodpercét, amit vele tölthettem a színpadon, imádtam! És hogy miért? Mert harcos volt!

Hitt az értékekben. A tanításban. A következő generáció felnevelésének tiszta hivatásában. Hitt abban, hogy lehet egy jobb társadalmat építeni, ha az iskola, a Szent és Érintetlen Iskola(!) falait megrepedeztetve, tanárai vérét ontva, lelküket kilehelve mindent megtesznek e nemes célért!

Ártatlan egy figura volt. Naiv. Ha azzal szembesült, hogy a gyerekek isznak, szemtelenek, káromkodnak, és trehányak; hitetlenül ráncolta össze homlokát. Számára, az iskola egy érintetlen intézmény volt. Az iskola zavaros, sötétebb bugyrait egy szapora mozdulattal átlépte. És le se nézett. Elméje nem is regisztrálta, hogy az valaha is ott volt. Amikor igaz barátjával, régi pajtásával, Dr. László László Elemérrel pezsgőzött az irodájában, László szidalmazó szavaira, pont a feltételezettel ellenkező reakciót tanúsította. Amikor arról beszélt László, hogy az értékek már elvesztek, Iván rázta a fejét. Amikor a pezsgőt Ivánnak nyújtva arról beszélt, hogy a gyerekek hazudnak, Iván rávágta, hogy "Sajnos László, mi is!" Lászlónak, nem meglepő módon, ez nem tetszett.

És Ivánnak volt egy története. A kezdetben, egy kicsit bohókás, szórakozott, magát szerióznak mutató, de valóban érzékeny, közelségre vágyó ember volt. Mindig jókedvű tanár, aki ráncolt szemöldökkel, valóban szükségtelen szemüveggel, és feszes testtartással próbálta leplezni valódi énjét. A lelke törékenységét.

És amikor szembesült azzal, hogy az iskola bezár... Hogy az egész élete, mindene amiért esedezett, küzdött, hitt, tépte magát fáradhatatlanul, a semmibe veszett; hogy tőle kívülálló erők eldöntötték az ő sorsát, összetört. Felment a Hegyre, csak azért, hogy a Magyar oktatás nagyjai, orcátlanul kinevessék az élete megszűnését. Ilyenkor már teljesen elvesztette az életbe vetett hitét.

Milyen lehet ez? Megformálni egy karaktert, amely látja azt, hogy minden ami fontos volt életében, egyszerre porba hull? Elmúlik, és csak elinaló emlék marad róla, ami miként egy izzó seb, mindig benne lesz az ember lelkének mélyében? Az ember belerogy. Biztos vagyok benne, hogy Dr. Ivanovics Iván, sosem állt lábra.

Híd alatt görnyed, mosdatlanul. Ha egykori diákjai az arcába néznének, nem ismernék meg. Tulajdon anyja nem ismerné fel ezt a meggyötört fértit. Az egykori ápolt, gondosan vasalt fehér inge, ronggyá vállt a testén. Az általa oly kedvelt vérvörös nyakkendőt már rég leszaggatta róla egy kóbor kutya; vagy ő maga arra használta, kartonokból készített menedékét erősítse az őszi eső ellen. És most, naplementét nézve, húgymeleg BUDGET vodkáját kortyolgatva, Oj Maty moja, kräsna zemja-t énekelve, a mai napig néz a távolba, a túlsó parton tornyosuló éppen lebontás alatt álló, eltűnt álmát; élete egyetlen, meghalt értelmének végső összeroskadását nézi.
Szeme sarkán megjelenik a könnycsepp.
Nem törli le, hagyja, hogy a por elnyelje azt.