Öt pilléren alapszik a színház: a mű, a hely(ek), a rendezgető(k), a színész(ek) és a néző(k). Ám ha színházról beszélünk, igazán csak kettő fontos(?) nekünk: a színész és közönsége. Minden más csak halvány és csendes háttérzaj. A néző a kedvenceit keresi és várja a színpadon, velük él, álmodozik, néha szerelembe esnek, vagy éppen gyűlölködnek. A karakterek ha megélednek, az az igazi, ugye?

Erről szólt az elmúlt két hét. A Fészek Színház színészei meséltek kedvenc alakításaikról. Amiket a közönség is szeretett. Akiket...

Csebutikin doktor, Judit, Gabriella, Lali, Karesz, Stella, Lili,
Dr. Ivánovics Iván, Stockmann Péter, Zoltán és Vargáné

Néha meglepődtem a választásokon - azon meg depláne, mennyien le sem merték írni történeteiket, jaj! -, de élvezettel olvastam valamennyi karakternaplót. Jó volt visszaemlékezni, újra átélni egy-egy találkozást. Mert tényleg fontos állomások ők, s nem csak a játszók életében. Asszem. Mert gyarlók vagyunk, mi, nézők, a publikum, s nem az embert keressük kedvenceinkben, hanem az embert: azt, akinek bőrébe bújnak.

Hogy aztán ők, a színészek ezt hogyan élik meg? Az nem derült ki ezekből az írásokból sem. Inkább csak a felszínről kaptunk néhány vázlatos rajzot. Mert a titok, a nagytalálkozás annyira privát élmény, hogy azt nem oszthatja meg mással még a színész sem! (Tudom. És megértem.)