Tamás nemrég kitalálta, hogy írjanak egymásról portrét a társulati tagok. Én nem írtam senkiről... Akiről írtam volna, arról más írt, és nem tudtam volna bárkiről jót írni. Rólam sem írt senki. Ez a két hiányosság most egyszerre fog bepótlódni. Hogy hogyan? Én írok magamról. Nálam jobban úgysem ismer engem senki. Következzen tehát az önportré, DD by DD, az elmúlt hetek portréinak stílusában (nyugalom, máskor nem szoktam magamról első szám harmadik személyben beszélni).

DD hivavalos neve Gallai Dávid. 22 éves. Nagyon régóta tagja a társulatnak, olyan régóta, hogy egy ideje már nem is tudja fejből megmondani pontosan az éveket. Csak egy ember előzi meg, ezért ő a "másodrangidős", ahogy gyakran hivatkozik magára. Persze a többiek nem szeretik, ha ezzel próbál érvelni valami mellett, de ezt meg is lehet érteni. Az eltöltött éveknél sokkal fontosabbak a belső értékek.

Dávid fiatalon kissé magányos gyerek volt. Mindig volt ugyan 1-2 ember körülötte, de ezek nem voltak igazi barátok, mert nem kerültek be az ő belső világába. Ami azt illeti, sokáig ő maga sem. Csak élte az életét, látta, hogy szinte mindenhol, ahova megy, különösnek, furcsának találják, a társaság (pár embert kivéve) kiveti... De nem találgatta ennek az okait, elvolt, akármi is történt. Optimizmusának köszönhetően nem volt szomorkodós típus. Inkább egy lelkes, életvidám, de nehezen elviselhető, a szabályokat be nem tartó fiatalként lehetne őt jellemezni. Ki tudja, mi lenne vele most, ha nem vette volna őt a kezei közé két olyan ember, akiknek a küldetése pont az, hogy a hozzá hasonló "elveszett lelkeket" segítsék. Ezért volt számára sorsdöntő, amikor megismerte Attilát és Ancsit.

Dávid első gimnáziuma volt az azóta bezárt Kolumbusz Kristóf Humángimnázium Etyeken. Második évének első heteiben kezdett el itt járni a kötelező médiaórára (Választhatta volna a drámát is. De persze nem. Színház? Fúj. A film, az király, aki színházat csinál, az hülye. Ezt gondolta akkoriban.), amit Attila tartott, Ancsi pedig elkísérte. És ők megláttak benne valamit, amit előttük nem sokan. Azt gondolták, hogy ezzel a fiúval érdemes foglalkozni, ezért felkarolták, a kapcsolat a gimnázium megszűnése után is megmaradt, és tart azóta is.

Egy idő után tagja lett a társulatnak. Attila megadta neki az esélyt. Pedig nehéz ám őt sokáig elviselni. Annyira nyitott személyiség, hogy ami benne van, azt mind kiadja, és ez az embereknek túl sok. Idealista, és általában jókedvű, bár sokszor próbálkozik azzal, hogy szomorú és letört legyen, de ez hosszabb ideig sose jön össze neki. Szókimondó, ami a szívén, az a száján, ezt sokan nehezen viselik, pedig ő nem akar megbántani senkit, neki természetes, hogy kimondja, amit gondol. Nem szeret egyedül lenni, imádja a társaságot, benne van szinte bármiben. Nehezen birkózik meg bizonyos dolgokkal, pl. az alkalmazkodás másokhoz, vagy hogy ne feketén-fehéren lásson mindent. Ezekben szerencsére minden segítséget megkap, a "negatív" dolgai az évek során sokat javultak.

A színpadon sokan jobbak nála, bár már sokat tanult. Egy idő után rájött, hogy úgy tud jobban játszani, ha minden karaktert saját magából épít fel. Így játékával nem lóg ki a többiek közül. A színpadnál fontosabb neki a közösség, az, hogy tartozzon valahova, hogy együtt lehessen ezekkel a nem mindennapi emberekkel, jól érezhesse magát velük a színházon belül és kívül, kérhesse a segítségüket. És bár sokszor elegük van belőle, és sokszor lennének nélküle egy ideig, mégis befogadják. Mert érezni, hogy a Fészek Színházhoz tartozik,és ez a kötelék egy életre szól. Bár jelenleg fogalma sincs, mit hoz a jövő, mi lesz belőle, mi lesz felnőttként (igazából nem is szeretne felnőni), a Fészek, az mindig megmarad. Ez a találkozás számára a legfontosabb volt, sorsdöntő, ami nélkül ma talán semmije nem lenne. Attilának és Ancsinak pedig élete talán egyik legnagyobb eredménye, hogy sikerült pozitívabbá formálni azt a srácot, akit anno megismertek. Persze még van hova fejlődnie... De legalább már tudja. Folytatás 10 év múlva.