Ajkai napsütés: szubjektív részletesség

Elképesztő élmény volt nekem ez az ajkai fellépés, ugyanis úgy ingadozott a lelkiállapotom az indulás és a hazaérkezés között, hogy:

- indulás, utazás, érkezés: fent
- készülődés: lent
- kezdésre várakozás: nagyon lent
- előadás közben: már nem annyira lent
- előadás után: nagyon fent
- hazaút: egyre lejjebb

ajka_szinpad.jpg

Indulás, érkezés:

Izgatottan és vidáman kezdődött a nap, a dodge-ban végig fesztiválhangulat, amin dobott Dani vbk-nak álcázott ásványvizesüvegbe mért kólája és az olcsó rumnak álcázott üvegbetétes magas koffeintartalmú matém: "álzugalkoholistaként" ébredeztünk odafelé és mire odaértünk, igazi júniusi gyönyörű idő, egy kedves szervező pompás bajusszal és az ajkai művház gyönyörű napsütötte terasza fogadott (meg a büfé ritkafinom szalámis szendvicse).

Készülődés:

Rögtön a köszönés után megtudtuk, hogy csúszunk (illetve választhattuk volna azt is, hogy előbb kezdünk, de arra nem vállalkoztunk inkább, mert az csak kapkodás lett volna. Így szépen el lehetett kezdeni szövegezni, felmérni a terepet és elkezdeni izgulni… Ez utóbbi tevékenységem szinte Dunaként tetőzött az előadás előtt… A színpad "berendezése" olyan gyorsan és profin haladt, hogy nem győztem kapkodni a fejem és inkább arra próbáltam figyelni, hogy ne legyek nagyon útban, mikor segíteni próbálok. Ez egész jól sikerült, apróbb kellékeket sikerült a helyére tennem, közben pedig egyre nőtt bennem a rémület és a hiányérzet: az otthon megszokott rituálé, az első jelenet nyugis elpróbálása fénnyel-hanggal elmaradt. Mindig itt állítom be a Gabriella-hangot, amit hogyha úgy érzem sikerül belőnöm, klasszisokkal nyugodtabban vágok neki az előadásnak. A jelenet kipróbálása ráadásul azért is bír számomra különleges jelentőséggel, mert az én feladatom a felütés, elsőként megszólalni pedig azért valamilyen szinten felelősség. Nem valami bizalomgerjesztő, ha rögtön az előadás első mondatába belesül a szereplő. Szóval szeretek biztosra menni, így hát a körülöttem forgó zaj és rohangáló emberek orkánja közepén - a hurrikán szemében - levágtam magam a székre, és elmondtam az elejét jó hangosan. Jó hangosan, mégis teljesen elveszett a nagy kavalkádban. Ekkor aggódni kezdtem. Fogunk hallatszani ebben a bazimagas teremben? Szerencsére a színpad kb. akkorára sikerült, mint az otthoni, kicsit mélyebbre, de az még kényelmesebb is. De egyre inkább kicsúszott a lábam alól a racionalitás talaja és fokozatosan elhatalmasodott rajtam valami, ami már nem egy egyszerű előadás előtti izgulás volt: pánikolni kezdtem.

Kezdésre várva:

Beálltunk Tamással a függöny mögé. Hosszú, sok méteres szédítő magasságból lelógó nehéz, fekete függönyök mögé kerültünk egy szűk, egész nagyszínpad hosszúságnyi folyosóra, amin Tamás elkezdett fel-alá masírozni, miközben az első nézők elkezdték elfoglalni a helyeket. Borzalmasan izgultam, sőt, szabályosan rettegtem. Nem ment a megszokott bevezető Nick Cave ballada... Pedig ha ezt tátikázhatom a sötétben várakozás közben, legalább annyira megnő bennem a bátorság, hogy Dani dobjára vaksötétben kinyargaljak a székre és felvegyem a kezdő tartást. És nem csak ez nem volt, hanem mintha minden más lenne (najó, igazából minden más volt), úgy éreztem magam, mint valami űzött vad egy teljesen ismeretlen terepen, ahol minden idegen és ellenséges és nem akartam kimenni. Nem akartam kimenni a színpadra. Úgy éreztem nem bírok állni a lábamon. Talán még nem is éreztem ilyet. Ráadásul semmi ésszerű oka nem volt. Elfogott a hányinger. Szédültem és semmi sem javított rajtam. A szívem úgy vert, hogy azt hittem kiugrik a bordáim közül. Rátettem a kezem a mellkasomra és szabályosan megijedtem, ettől pedig még rosszabb lett. Előre hajoltam. Kedvem lett volna leguggolni, leülni a földre és ottmaradni. Aztán elhalkult a közönség sutyorgása. Hosszú csönd következett. Azt hittem Dani elfelejtette, mi a dolga. Pedig dehogy. Megszólalt a dob. Nem is tudom leírni, hogy abban a pillanatban mit éreztem. Meg se próbálom. Fölösleges. Azt hiszem kimentem a székhez, beleültem, hátraemeltem a kezem, talán feljött a fény és valahogy elmondtam a kezdő szöveget. Hiba nélkül. Még mindig rémülten megkerestem a párnámat, a köveimet, azt hittem eltévedek a sötétben. De nem. Meglett. Első jelenet. Rajzolom a szemeket. Begördül az autó a ház elé. BegördülNE. Ehelyett kétszer elindul az égdörgés, semmi autóhang, beúszik a kezdő álomszerű gitár másodszorra is, és akkor azt gondoltam: na bazdmeg. Innentől kurvajó lesz.

Előadás közben:

Az állapotom javult. Megcsináltam mindent, ahogy kellett, ahogy szerettem volna (azt hiszem), de végig bennem volt egy rossz érzés. Az idegen hely miatt. Pedig ilyen máskor is volt már, nem értem miért itt volt bajom. De nem éreztem magam túl jól közben, végig bennem volt egy dezorientáltság, például, a visszaemlékezős jelenet előtti sötétben kimenésnél is összevissza botladoztam a sötétben, átgázoltam valami kábeleken és összevissza lebegtettem a függönyt, mire bevergődtem a takarásba, ahol teljesen máshova lyukadtam ki, mint ahol Tamás várt rám, hogy elvegye a pisztolyt és a kezembe adja a kelléket a jelenethez. Ez az álomjelenet viszont tényleg vízválasztó, innen rossz már nem lesz. És most se lett, minden flottul ment. Ez volt az első alkalom, hogy ismeretlen közönség rekordidő alatt felismerte, hogy igen, vége és azonnal elkezdett tapsolni. Ez isteni volt. Leszakadt a szikla a szívemről.

Előadás után:

Az értékelés alatt hallottunk sok érdekes idegen eredetű kifejezést. Aztán kidobtuk magunkat a teraszra és én speciel királyul és gondtalanul éreztem magam. Ez nem tartott sokáig. Danival vizsgáink miatt el kellett jönnünk aznap délután, úgyhogy nem sokkal később már csuktuk is be magunk után az ajkai állomáson a dodge ajtaját és integettünk.

Hazaút:

Még szerváltunk egy melegszendvicset a restiben és szálltunk is a vonatra. A jókedvűen kezdődő hazaút egyre inkább borús lett, ahogy közeledtünk a főváros felé. Az idő is szarabb lett, nem sütött már a nap, híreket olvastunk az árvízről, elővettük a könyveket, jegyzeteket, méláztunk rajta, elkezdődött a nyűglődés, de jó lett volna még maradni. Jó hely ez az Ajka, sajnálom, hogy nem tudtam más előadásokat megnézni és tespedni kicsit a teraszon… Megszenvedtem érte.