Sentimentale Vazsvár(e)

Vasváron voltunk, mint azt már az előttem lévő heti írásokból is tudjátok. De én már másodjára. Megmondani nem tudnám, melyik volt jobb, mert mindkettő extra élvezetes emlék marad a számomra. Most viszont a másodikról szóljon a következő pár perc. Próbáltam frissen, szinte hazaérkezvén megírni, de rájöttem, hogy nem lehet, mert csak azt olvashatnátok minden mondatban kétszer, hogy jó. Szóval vártam 1-2 napot, és úgy hoztam össze. Tehát tessék-lássék!

vasvar_mate.jpg

Úgy jöttem haza, mintha egy tábor ért volna véget. Ugyanaz a hiányérzet uralkodott el rajtam itthon, és ugyanolyan üresnek éreztem mindent. Húszan voltunk kb., tábori létszám. Alkottunk és teremtettünk, hacsak nem egy és ugyanaz a kettő... egy-két-há és már itthon is voltunk. Józsi platójára fel és Józsi platójáról lepakoltunk. Körülbelül ennyi volt a fesztivál. Az, hogy közben lenyomtunk két előadást, amelyikből az egyikhez szinte közöm sem volt eddig, megnéztem pár másik előadást, élveztem a kis hangulatot, ami kialakult, s élvezkedtem a társulat tagjaival való beszélgetésekben, szinte meg sem történtek. Tudjátok miért? Mert én nem.

Jó volt, és gyorsan eltelt, hogy miért kell gyorsan eltelni minden jónak, azt nem igazán értem, de ez az élet rendje. Mikor a Hun vagyunk?-ot csináltam, azt sem tudtam hol vagyok, de gondoltam megoldom, biztos minden rendben lesz. És sikerült, sőt közben még vécére (ezt így kell írni Attila?) is lementem. De utána egy hulla voltam. Pár percig, mert jött a Romantika. Még éjjel egykor nekiálltunk felépíteni a díszletet és beállítani a lámpákat. Olyan életerő öntött el akkor, hogy úgy éreztem, még két napig is fent tudnék maradni. Azt a kávészünetet sem kellett volna beiktatnom. Mikor 4 óra körül végeztünk, még visszamentem volna javítgatni, állítgatni, stacket csinálni, programozni, mindent, amit csak lehet. De nyugovóra tértünk. Másnap/aznap mikor felkeltem, használtam azt, amit Ancsi mondott előző éjjel Hun vagyunk? előtt. Reggel el kell dönteni, izgulsz-e, és akkor mire odaérsz a nagy pillanathoz addigra kifacsartad az energiáid. Vagy inkább hátradőlsz, és nyugodtam elkezded csinálni a dolgaid. És beválik a módszer. Akkor jöttem rá, mikor Attila idegesen elsuhant mellettem, miután Ancsira kissé rápirított. Én mondtam az Attilának, hogy nyugi, pedig ilyet nem szoktam. Majd mikor elkezdődött, én teljesen nyugodtan, de minden erőmmel koncentrálva végigcsináltam az előadást. Hát, amit én akkor éreztem! Boldogan jöttem ki cigizni, és nem várva a dicséreteket, amiket kaptam. És mikor azt mondták, hogy marha nagydolog, amit én itt végig csináltam, akkor nem tudtam miről beszélnek. Mert természetesnek vettem, hogy ha csinálunk valamit, akkor azt akarni kell. És mindegy, hogy épp csak a vécéttakarítod a színházban, vagy a színpadon állsz és mondod, amit kell, és csinálod ami jól esik. Mindegyik feladat fontos és előre viszi mindazt, amit mi itt együtt csinálunk. Takarítani is úgy megyek be, hogy akarom, elvégre azt ott kell, akarni. És ha hajnali négykor kell még egy fényt beprogramozni, akkor legyen!

Ó, most ébredek rá, milyen eufóriába estem írás közben. Elképesztő...

Szóval miután boldogan és 100%-ig megelégedve önmagam teljesítményével elvégeztem dolgomat, azt gondoltam hátradőlök és élvezem a fesztivált. De nem. Olyan mély nyomot hagyott bennem ez a két előadás, hogy még azóta sem hagy nyugodni. Potméterekkel álmodom, és ha lehunyom a szemem azt hiszem, hogy elment a fény a színpadon, és kapkodom a fejem: mi történt. Most már biztos, hogy ez az, amit én akarok csinálni, és ez az, amit fogok is csinálni. Köszönöm Attila! Köszönöm Ancsi, hogy itt lehetek, és hogy befogadtatok. Hogy a rengeteg hibám után is veletek lehetek, és taposhatom laposra utam. És tudom, hogy sok mindent kell még lapossá lépdelni, ami az utamban áll. De higgyétek el, minden meglesz. Köszönöm!

Ez volt nekem Vazsvár! Egy fordulópont az életemben. Egy örök emlék. És ha tehetném sem forgatnám vissza az időt, hogy ott lehessek újra, mert ez úgy volt jó ahogy volt. És tudom, hogy Vasvár visszavár, de én még jobban. Remek volt együtt veletek, és köszönöm, hogy itt lehettem.

Ui.: Ha nem lenne gipszben a kezem, most 6 ember ment volna fel a kígyóra! Csak hogy tudjátok!