Nagyon sok idő eltelt, mióta a táborban első Gabriellát célzó feladatunkat megkaptuk Tamással. A tábor után néhány héttel bele is vágtunk a meghatározó próbafolyamatba, de akkor még nem is gondoltuk volna, hogy milyen könnyed szárnyalással valósítjuk meg a helyenként sokkoló, máskor lesújtó, kicsit nyomasztó, többnyire agresszív és felkavaró előadást, ami a főpróbán akkorát robbant, hogy szinte én is megijedtem.

Kétségtelen, hogy az évad legmeghatározóbb élménye az volt, hogy részese lehettem a G14 megalkotásának és előadásról előadásra fejleszthettem a karaktert és magamat. Hatalmas lehetőséget kaptam ezzel Attilától. Másrészt jó löket volt az évadhoz és ezzel talán könnyebb volt elengedni a Gyenge vagyokot (avagy Gabriellába kapaszkodva integettem Lilinek fehér zsebkendővel), amire az idő múlásával egyre elérzékenyültebben gondolok vissza. Bezzeg a "darabtemetés". Fel se tűnt, hogy utoljára játszom Lilit. Pedig vele értem el a századik fészkes színpadramenetelemet is. Nem is gondoltam bele, hogy talán hiányozni fog...

Szóval ilyen (is) volt az évad: valami új alkotása, búcsú egy megszokott, szeretett dologtól. De készülődtek közben más csodák is a színházban...

Két csoport, két téma, egybefonódva kiegészítve egymást. Először jött a Romantika. Már a táborbeli beszélgetés óta - ami szempárásodón felzaklatott (szinte mindenkit) - izgatott voltam, hogy milyen lesz.

Blogszerkesztőségemet  is a ráhangolódásnak szenteltem, szerintem nagyon nagyon fontos lenne megmutatni, megbeszélni, gondolkozni, közeledni. Végre egy húsbavágó téma a magyar valóságból, amivel a legnagyobb baj az, hogy senki nem mer róla beszélni. Persze ott vannak, akik azt hiszik, ők a kevésbé rosszabbik, ők beszélnek róla, úgyhogy pontosítok: senki nem mer róla értelmesen beszélni. És hol máshol lehet értelmesen beszélni dolgokról, mint a színházban?

A Hun vagyunk?-tól a nyilvános főpróbáig nem tudtam mit várjak (bár nagyon biztatóak voltak a jelek), de Ancsiék  nem okoztak csalódást. Máshogy a "magyarság" kérdését nem is lehet, nem is érdemes feldolgozni, mint ahogy ők tették. Ráadásul a színház a színházban szerkezet (a "diákszínjátszóságunk" előtt gyönyörűen tisztelegve), a könnyed hozzáállás, a pátosz leplének lerántása erről az egész burjánzó, helyenként ordas hülyeségektől hemzsegő témáról megvett kilóra.

Szóval igen. Nagyon élveztem ezt az évadot. És még "csak" az új előadásokat taglaltam, a társulatbővülésről, a továbbjátszott nem/másról, A nép ellenségéről, a Májlájtról nem is írtam, pedig mind mind átesett valamilyen változáson, átalakuláson, fejlődésen. Nem is írtam még a színházak éjszakájáról sem: intenzív élmény volt két Gabriella után végleg elgyengülni a Fémet nézve kivetítőn. Óriási volt! (Nem csak a vetítővászon.)

Najólvan most már abba kéne hagyni az ömlengést. De hogy? Ennyi jóról hogy lehetne tárgyilagosan írni? Ajkáról már nem is merek részletesen áradozni, tessék elolvasni a lelkes beszámolókat, ha még nem sikerült volna. Most nincs is kedvem negatívumokat keresni. Ilyen melegben?

És még nincs is vége az évadnak. Jön az évadzáró, ahol felolvasunk. Mindenkinek. Vers mindenkinek. Meg novella. Most írjam meg előre, hogy milyen király lesz?