Képzelj el egy átlagos, forró nyári délutánt. Képzeld el, hogy hazaérsz, aztán lefekszel aludni...És azt álmodod, hogy tíz napot töltesz el valamilyen más, különös, földöntúli helyen, ahol nem történhet rossz, ahol minden olyan ideális, és mindenki együtt van, akit szeretsz. Másnap felébredsz, egy ugyanolyan nyári nap, és minden megy tovább. Legjobban így tudnám jellemezni Zalamerenyét. És akkor tekintsünk vissza.

Három éve kezdődött. És nem is a táborral. Fém című előadásunkat ugyanis Zalamerenyén búcsúztattuk, minek köszönhetően eltölthettünk három napot a földi paradicsomban. Mint ha még a föntebbi álomban is álmodna az ember. Feladatunk semmi sem volt, egész nap beszélgettünk, és jól éreztük magunkat. Azóta is visszasírom. Aztán elbúcsúztattuk a Fémet, és másnap megjöttek a táborozók. Mennyire más volt akkor! Máshonnan jöttünk, máshova tartottunk. Teljesen más hangulatúak voltak az esték... Az első év rácsodálkozása.

Sok társat vesztettünk azóta, de helyébe jöttek mások. Merenye már másodszor is hazavárt, az volt az elkényelmesedés kezdete, hogy mi ezt a helyet ismerjük. Ott született Lali... De még akkor sem volt akkora a SZÍNHÁZ, mint most. Ég és föld... De mégis ragaszkodunk hozzá. A harmadik táborra csúcsosodott ki ez igazán. Akkor már kérdés sem volt, csak megérkeztünk, mint a sarki boltba, csak tíz napra. Szerintem egy négyéves ciklusból a harmadik a legtökéletesebb. Fejlődtünk színházilag, lelkileg... És ezeket valahogy mindig Zalamerenye táplálja. Ebben az évben csatlakozott hozzánk a legtöbb olyan ember, akiket a színház azonnal magába fogadott. De azért még lehet próbálkozni...

Idén már érződött a helyszínváltás szele... Ez volt a zalamerenyei búcsúév. Közben a társaság fele átalakult, és még ez az év is adott nekünk ígéretes új embereket. De hát ez átlagos körülmény a színház életében. Zalamerenye ugyanúgy a miénk volt, a hazánk, tíz napra, ahonnan ma hazatértünk... Hogy egy korszak végleg lezáruljon.

Vannak, de nem sokan, akik annyira ismerik Zalamerenyét, mint én. Mindig is kötődtem hozzá. Most mégis értem, hogy miért kell váltanunk. Nem mindig jó, ha valami örökké tart... Ha valami már nem tud újat adni. Lehetne Zalamerenye az „állandó nyári helyünk"... De az idővel olyan lenne, mint a megszokott életünk hétköznapi része, és egy ilyen tábor nem erre való. Zalamerenye marad hát egy régi barát, ahova visszatérhetünk még, ha akarunk, más formában, de amit adni tudott nekünk, azt már átadta.

Én azért megkönnyeztem Merenyét. Kétszer. Először... Hát ez vicces, és a társulatból biztos, hogy mindenki nevetni fog, amikor ezt olvassa... Szóval szombat este véget ért az előadás, a gyönyörű finálé (köszönjük, Ancsi, de tényleg, videók hamarosan), és pár percig nem találtam a helyem. Furcsa hangulatban voltam, valami nem stimmelt, de nem tudtam, hogy mi... Örülnöm kellett volna. Éreztem, hogy vége. Aztán odajött hozzánk a hely ikonikus figurája, négy évig „vendégszínjátszónk", Stankovics Gábor, hogy elköszönjön (lehet, hogy valaki mást mond, de nekem Zalamerenye nélküle is elképzelhetetlen lenne). És elment... És nem Gábor miatt kellett sírnom, de ez váltotta ki belőlem a napok óta érlelődő búcsút, ezzel hívott oda Zalamerenye magához, hogy elköszönjön. És kiálltam az utcára, utoljára felnéztem a merenyei csillagos égre... És akkor tényleg elcsöppent a könnyem. Utána pedig olyan buli alakult ki, ami egy tipikus pesti színházas bulira hajazott... Csak Zalamerenyén.

Másnap aztán még egy sokkal teátrálisabb búcsút is tartottam, amikor pár órával indulás előtt feltűnésmentesen végigjártam a tábor helyszíneit... A fiúszobát, a tisztást, a színpadot, a lányszobát, a színháztermet, a matracraktárt (jó kis szoba az)... És a művelődési ház előtti utcarészt, és a pöpec (khm, lopok) kis buszmegállót. És megszólalt a déli harang (de tényleg), és akkor ott tudtam, hogy tényleg vége. Elmúlt, átalakult kedves emlékké... És lassan indultak haza az emberek, és indultam én is, nem tudva, hogy visszatérek-e valaha... De akkor már nem is számított, mert lezárult, átkerült egy „másik polcra". Örök kedves emlék. Hazaértem, és itt mintha el se mentem volna, minden egyforma... És ezt páran megkoronáztuk a délután egy családias hangulatú kipakolással a színházban. Mert ott meg mindig jó lenni. És ennyi. Hogy mi lesz jövőre? És addig? Azt csak a jóisten tudhassa.