Tizenegy év után eldőlt, hogy a "klasszikus" cziczótáboroknak vége. S a röhej, hogy ennek igazából örülök. Hiszen ez a mondat nem azt jelenti, hogy megszűnnek a nyári alkotó együttlétek, hanem azt, hogy osztódnak: egyre több és több lesz. De hogy is van ez?

Háromszorosan is jelentős volt ez a tábor: búcsúztunk Merenyétől, mint alkotótáborosok, lezártuk az elmúlt tizenkét évet, s belekóstoltunk a jövő ízébe. Csak az első dologban voltam biztos, a másik kettő csak sejtésként motoszkált bennem. Igaz lett.

Minden adott volt egy izgalmas, feszültségben gazdag, de hajtós táborhoz: lerobbant szállító autók, dögmeleg, az eddigi legnagyobb létszám, a mázsányi színházi pakk, az otthonunkként ismerős merenyei táj, s a megélt őszi-téli fészkes tapasztalatok. Használtuk is mindet. Ennyi energiát megmozdulni még sohasem láttam fészkes együttlétek alkalmával! Kreatív, akaratos, kimerülést nem ismerő volt a csapat. Csak...!

Sajnos/szerencsére kiderült, hogy egyre nagyobbak a különbségek egyén és egyén között. Mindenki hajtott, küzdött, akart, de a tapasztaltabbak behozhatatlan előnnyel elhúztak. Ez nem a világvége, mert a többiek is eljuthatnak ide, de más módszer, más feladatok, s más képzés kell hozzá. De jó tudni, hogy Miklós Zsófi felnőtt közénk - egyenrangú partner, sőt! -, képes alázattal irányítani, s hihetetlen erővel és intelligenciával bír. (S annyira egyre jár az agyunk, hogy néha már fáj...) Bűdi Nanni és Toldi Bandi igazi tanítványként lép lassan túl mesterén. Lett egy színpadmesterünk, aki minden körélmény között képes pillanatok alatt dönteni, ő Horváth Máté, a nemrég még szeleburdi kamasz, ma már határozott felnőtt(ecske). S egy szívszorítóan új hang szólalt meg a tábor legelején: Miklós Máté személyében a jövő meghatározó színházcsinálója csapott bele a nagybetűsbe. A Color House nagyon fontos állomása lett/lesz a színházunk jövőjének! S a végére hagytam a szívemnek legkedvesebbet: a legnagyobb örömöt (nekem) az okozta, ahogy Ancsi végre megvalósította és tökéletesre csiszolta álomcsapatát. A tábor(ok) legszebb jelenetét láttam tőle, tőlük!

A munka lehetősége adott volt, s élt is vele szinte mindenki. Erőtől sugárzott az alkotógárda. Az újak közül Lindberg Carolina egy pillanat alatt megértette, mi is az a "híres cziczós hajtás" - bár tagadhatatlan, hogy egy másik iskola küldötte ő. (Svédországban tanulta eddig a színházcsinálást.) Vendégünk, Kiss István, a mezőkövesdi amatőr színjátszó pedig - amellett, hogy biztos sokat tanult is -, tanított: alázatot, figyelmet, akarást, erőt. Jó volt vele lenni, visszavárjuk! (És az a rengeteg elvesztegetett lehetőség, ami - mindenekelőtt - Tiában, valamint Ajnában, Gusztiban, Dávidban és a többiekben elveszik egy lenge széllökéstől már...!)

Színvonalasabbnál színvonalasabb jelenetek születtek, betonbiztosan álltak talapzatukon, így a legtöbb végül be is került a táborzáró előadásunkba. E:mese komorra sikeredett - ahogyan Merenyén minden előadásunk: Az Olasz, az Iluska3, a Zoltán visszatér, vagy az udvari Romantika. Ilyenek lettünk. S nem hiszem, hogy csak a környezet tette azzá az alkotókat: hanem a három éve együtt végigszáguldott színházcsinálásunk. Ebben hiszünk. (Mindenkitől függetlenül.)

És kőkemény viták, kibeszélések kísérték végig a tábort! Tamás és Józsi vitte a prímet, a két felnőtt(!) - igaz, megingathatatlanul kirekesztőek voltak az ifjabb érvekkel szemben, haha -, de (végre!) egyre többen vállalták - merték vállalni - igazukat, egészen komoly elemzéseket lehetett végighallgatni, s volt miről együttgondolkodni - persze főleg Anikótól és tőlem lehetett kihallani a velős igazságokat, de legalább volt értelme ottlétünknek...

Zalamerenyétől nem búcsúztunk el végleg, mert már kattognak az agyak, tervezzük a jövőt: együtt a faluval, s - remélhetőleg - más színházakkal közösen: ami a legfontosabb; ameddig Ódor Lászlónak hívják a merenyei polgármestert, nekünk második otthonunk marad ez a kicsi falu!

Most pihenünk néhány napot, aztán keresünk egy új helyszínt. Ahol már kettő, három, vagy akár több tábort is tervezünk. Hogy mindenki megtalálja a helyét.

Ennyi volt ez a tizenegy év. (2002-2013.) Tizennégy tábor, kábé száz táborozó, három helyszín, tíz előadás. Mindet szerettük. Megszerettük. (Mert mind mi voltunk. A FÉSZEK SZÍNHÁZ!) Hogy Zalamerenyéből mi hiányzik majd? A csend, az éjszakai harangszó és (Stankovics) Gábor elszánt és szívhez szóló színészi mondatai...

Ja, s közben felnőtt még egy fiam. Ármin volt idén az a kissrác, akit még Dani alakított a kezdeti bodajki években. Mert az idő, a zidő...