Megszokott évadkezdés: fél év szünet után egy vasárnapi próba. Rengeteg móka, kacagás. Minden jelenet nulla közelről indul és a végére élvezetessé válik. Mint egy családi ebéd, ahol az előadás a desszert: „A nép ellensége”. Felnőttes szertelenség és komolyság.

Mára már a csapat fele csak ezen az előadáson keresztül kötődik a Fészekhez. Illetve a színházhoz úgy általában. Nekik a játék még ritkább ajándék. Tényleg nagy cucc. Ünnep. Valakikkel közös gondolati síkra hangolódva megmutatni valamit, ami mindenki életében jelenlévő: fontos küldetés. És nem lehetetlen. Csak a szavakat kell pontosan újra tanulni; az érzések, a mozdulatok már mélyen belénk ivódtak. Tudjuk, hogy lassanként búcsúzunk az előadástól. Talán ezért is szeretnénk még minél több emberhez eljuttatni. Elmondani a mondandót. Hatásosabban, mint egy magánbeszélgetés során. Az, hogy örömmel vagyunk együtt, a magánügyünk. Bónusz.

Amúgy klasszikust elővenni rácsodálkozós, alkotóknak, nézőknek egyaránt. Mert százévesnél is régebben írtakról derül ki, hogy simán a mához szólnak, hogy az ember alapvetően nem változik, csak az életkörülményei. És, hogy soha sem volt könnyebb. Mert a közerkölcsöt mindig a magánbűnök iránti társadalmi elnézés (elfogadottság) nagysága határozza meg. Meg persze, jólesik művelt(ebbnek) tűnni. Ha nem csupán a szerző és a cím ismerős, de tudjuk azt is, miről van szó benne. Pláne, ha idézgetjük is. És ne tagadjuk, irigykedünk is. A mi nevünket nem fogják világszerte emlegetni. Ibsenét, például, igen.

Csütörtök van. Október utolsó napja. Este előadás. Bénítóan hat az egész napra, a játékon kívül nincs máshoz kedvem. Hm, a nem hivatásos lét veszedelmessége: a mátrix. A párhuzamos valóság. Négykor veszem fel Józsit, útban a színház felé beszélgetünk erről-arról. 15 éve játszunk együtt. A terveink szerint még sokáig. Számtalanszor segítettük már ki a másikat. Minden párhuzamos valóságban. Szeretünk mások bőrébe bújni. Szeretjük hinni, hogy akkor tényleg mások bőrében vagyunk. Hét óra múlt. A csapat Grieg zenéjére táncol, kezemben aktatáska. Mindjárt kezdés. A rendezői idegeskedés főideje. A tehetetlenségé. Hisz mostantól minden a többieken múlik. A színészeken. De jó, így hát rajtam is! Pici nyugalom. Jaj, meg a technikán (Máté!)! Meg…, hú, de sok bizonytalan tényező!

Éjjel fél 12. Az előadásnak, pakolásnak, hazaútnak vége. Szabad visszagondolni. A nézők értették és többnyire szerették. A színészek hitelesek és erőteljesek, csak Stockmann Tomin deformált az eltelt fél év (klasszikussal szólva: „állni látszék az idő, bár a szekér halad”). Szóval: rendezői félelégedettség van. És várása újabb deszkákra lépéseknek. Amíg akad hely, s van idő.