Az interjú-sorozat következő alanya Miklós Zsófia. Sokkal jobb érzés a kérdező szerepében tetszelegni, főleg, mikor a másik féllel annyira repül az idő, hogy fel sem tűnik, hogy majdnem eltelt 50 perc. Olvassátok sok szeretettel!

A színészkedés vagy maga a színház mennyire érdekelt a fészek előtt?

M.ZS. Nagyon is! Egyébként tök vicces, pont most volt érettségi találkozóm, és öt évvel ezelőtt iratott velünk az osztályfőnökünk egy írólapra, gondolatokat, hogy hogyan képzeljük el magunkat öt év múlva. Akkor még nem voltam a Fészek Színház tagja, de már abba beleírtam, hogy vagy bölcsész leszek, vagy megpróbálom a színművészetit. A bölcsész rész bejött, a másik részét elfelejtettem, de már akkor leírtam, hogy mindenképp színházzal szeretnék foglalkozni és érdekes emberekkel körül venni magam. Tizenkét éves koromban kezdtem el színjátszani. Azonnal függő lettem, mert nagyon szerettem játszani.

A színművészetit végül miért nem próbáltad meg?

M.ZS. Néhány év gondolkodás után arra jutottam, hogy az a profizmus nem az én világom. Ahogy egyre többet tudtam meg róla, egyre kevésbé akartam része lenni.

Hogy csatlakoztál a Fészekhez?

M.ZS. 2009 májusában felhívott Herczeg Anna (akit abban a színjátszó szakkörben ismertem meg, ahová jártam tizenkét éves koromtól), azzal hogy:
- Te Zsófi! Tudod, van az a Fészek Színház, láttál már két előadásunkat is, és hát láttad a Fémet, ugye?
- Igen láttam!
- Emlékszel, hogy kit játszottam benne (Stella)? Arra a szerepre keresünk valakit és rád gondoltam, lenne kedved meg időd?
Azt válaszoltam, hogy lenne. Erre mondta, hogy akkor el kéne jönnöd a cselőtepusztai táborba, hogy ismerd meg a csapatot! (Közben Attila megjelent mellettünk, ahol készítettük az interjút, és inkább fedje homály, mit történt!) Éppen egy nyári európai hátizsákozás után csöppentem le egy ilyen nomádtáborba: pottyantós wc-vel, áram és víz nélkül. Úgy mentem oda, hogy biztos, hogy jó lesz és hát az elvárásaimat felülteljesítette az a pár nap.

Attilától már olvashattuk az első nagy találkozásotokról, most a te szemszögedre lennék kíváncsi.

M.ZS. Amikor a táborba megérkeztem, Attila épp egy vályogszerű parasztházból lépet ki, és emlékszem, hogy nagyon zavarban voltam. (Attila megint megzavarja az interjút, mert a háttérben súgja, hogy: nehogy kihagyd a kávés sztorit). Kávés sztori: Attila felajánlotta, hogy főz nekem kávét, amit akkor még nem tudtam, hogy ez egy ilyen extrém dolog. Ez a kis történet hozzá ragadt a bekerülésem meséjébe.

(Attiláról tovább szerettem volna kérdezni, de úgy láttam jónak, ha majd visszatérünk rá akkor, amikor nincs jelen.) Mennyivel másabb a mostani Fészek Színház működése ahhoz képest, amikor csatlakoztál hozzá?

M.ZS. A csapat sokkal nagyobb, nincsen meg az a szűkkörű, "felelőtlen" légkör. Hanem ott vannak a feladatok: takarítani, díszletet építeni, jegyeket eladni meg ilyenek. Alapvetően ebben változott, hogy felelősség jött hozzá, de az alkotás öröme ugyan az.

(Attila közben távozott) Attiláról mit gondoltál először?

M.ZS. Érdekes módon, furcsán közvetlen viszonyom volt vele, de közben meg voltam illetődve. Felnéztem rá (ahogy mind a mai napig). Tisztelettel vegyes közvetlenség. Szerintem ezért is jó vele együtt dolgozni, mert nagyon egy hullámhosszon vagyunk és nagyon jól megértjük egymást. A tisztelet és az alázat egymás felé ott van. Maximálisan megbízom benne, amiket csinál. Színészvezetésileg isteni. Volt alkalmam más rendezővel is dolgozni. Ég és föld a különbség. Nehézkesnek és munkának éreztem. Amit Attilával csinálunk, abban szintén vannak nehézségek, dolgok, amiket meg kell ugrani, de valahogy úgy adja elő neked, hogy közben élvezed megcsinálni. Biztonságban érzem magam a „kezei közt", tudom, hogy meg tudom csinálni, amit szeretne tőlem. Bizalommal van irántam és tudom, hogy mit szeretne látni és tudom azt is, hogy nem bánja, ha hozzáteszek a saját szájam íze szerint. Jó vele együtt dolgozni. Nagyon!

Vera egyik nem rég megjelent blog bejegyzésében azt írta rólad, hogy a „Fészek Színház vezető helyettesként tekintünk rá(d) sokan", ezt te hogyan látod?

M.ZS. Abszolút nem így! Amúgy Verának ettől a bejegyzésétől nagyon-nagyon meghatódtam és megdöbbentem tőle. Nem értem, hogy érdemlem ki, de aztán visszavezettem, hogy a legutóbbi táborban az Ancsiék megjegyezték: most már a Zsófi is elkezdett figyelni az emberekre, odafigyelni rájuk és segíteni őket. Miközben nekem ez nem volt tudatos. Közben meg én nem annyira szeretem a felelősséget, de amíg ilyen tudattalanul történik az tök jó.

Úgy szoktam megfogalmazni, hogy a Fészek Színház kevesebb, mint munka, de több mint hobbi. Te ezt hogyan látod?

M.ZS. Ez egy jó megfogalmazás, de talán azért nem mondanám munkának, (most előhozom az orosz szakos tudásomat) mert a munka etimológiája szenvedés. Van egy ilyen második jelentése, hogy ez egy rossz dolog, kínlódás, hogy a munka az egy kényszeres valami és ezt sokan társítják a munka kifejezéshez. Ezért nem mondanám, hogy munka, de ugyan akkor munka nagyon is. Dolgozom vele, rászánok egy csomó időt. Mindenképpen elsősorban élvezet, meg amit belerakok energiát, az sokszorosan jön vissza. Ez az a munka, ami megéri, hogy csináld. Hobbinál már jóval több. Hobbi az egy olyan dolog, amit keretek közé szorítasz, kijelölsz, egy napot pld. péntekenként sakkszakköre jársz és kész. A színházzal meg az a helyzet, hogy nagyon sok minden van, amit a színházon kívül kell csinálni. Meg hát a felelősség is többé teszi, mint egy hobbi. Ez nem egy kedvtelés, nem tarthatok szünetet, amikor ahhoz kedvem szottyan, hanem van kötelezettség vele. Legalábbis én magamnak így állítom be. Ez jó, mert ösztönözve vagyok, hogy kötelességként fogjam fel. Ez egy olyan kötelesség, amit élvezek. Ezzel jó időt tölteni, nem érzem, hogy elvesztegetem az időt vele, hanem értéket csinálunk belőle.

együtt 'Az utolsó magyar' próbáján

Amikor elkezdted ezt az egész „fészkezést" család és a baráti kör hogyan állt hozzá, változott azóta a véleményük?

M.ZS. Az elején nagy lelkesedés volt a baráti körben. Mindent megnéztek, többször is. Nagyon sokat jöttek. Aztán nem tudom, nekik azért nem ugyanaz, mint nekem. Kicsit nehéz is elfogadni, hogy nekik nem tart ki az a lelkesedés, mint ahogy az enyém. Most már nem is rájuk kell építeni, nagyobban kell gondolkodni. Társadalmi szinten. Bárki, aki bejön az utcáról, annak tetsszen, és ne a barátnőmnek vagy a barátomnak csináljam. A család meg nagyon támogat. Az anyukám kicsit aggódik néha, például az egyik évben az egyetemet nagyon visszafogtam, emiatt csúsztam is egy évet. Azóta is felemlegeti, hogy hát igen, mert színházaztál, és jaj, nem lesz ennek jó vége, mert ebből nem lehet megélni. Ilyen szinten igaza van, de szerintem fontosabb az, hogy az ember közérzete jó legyen és csináljon valami olyat, amit szeret, mint hogy robotoljon. Nekem a színház olyan örömforrás, ami nélkül nem működnék. Ennek ellenére azért a család támogat. Érdekes, hogy a nagybátyám is elkezdett színjátszani negyvenöt éves fejjel. A baráti körével kezdtek csinálni darabokat és jópofák. Ők inkább viccesebb darabokat csinálnak és fesztiválokon lépnek fel vele. Szóval lehet, hogy benne van a családban ez az előadóművészeti vonal.

Mennyire tudod a színházon kívüli világot összeegyeztetni? Például említetted, hogy halasztottál egy évet.

M.ZS. Hát akkor az volt, hogy választanom kellett, hogy mit áldozok be, mert egyszerűen időben olyan volt. Jellemző rám, hogy nem tudom jól beosztani az időmet. Akkoriban ez fokozattan is igaz volt rám. Visszagondolva simán meglehetett volna csinálni, de akkor még életemben nem írtam szakdolgozatot, nem államvizsgáztam, ezért inkább úgy voltam vele, hogy ezeket most inkább ne, majd jövőre. Szét is stresszeltem magam a következő évben, de amit akkor halasztottam, az nekem kellett. Inkább a társasági élet volt az első meg a színház. Ez a kettő egyenrangú, de most már a társasági élet kicsit visszaszorult és az egyetem előrébb jött. A színház még mindig top. Volt olyan időszak is, hogy az egyetem volt az első. Ez a hármas így cserélődik, de a színház az mindig elől van eléggé. Többnyire első. Egy periódus volt, hogy a második helyen, de akkor az volt a motiváció, hogy átvegyenek állami támogatásra. Nagyon-nagyon tanultam és sikerült! Nem tartom nehézkesnek összeegyeztetni, azt kell csinálni, amit szeretsz!

Játszottál már háromfős előadásban, mint például a most is játszott Gabriella tizennégyszer-ben és olyan nagyobb produkcióban is, mint például a most bemutatott Az utolsó magyar c. előadásba. Melyik áll közelebb hozzád?

M.ZS. Ez olyan szerintem, hogy az egyiket a másik kiegészíti inkább. Tehát, hogy amíg csak a Gabriella volt, addig hiányzott, hogy legyen valami jópofa, oldott dolog, amit csinálhatok. Egészen más. Az ilyen sokszereplősökkel az van, hogy vagy iszonyat jól sül el vagy ilyen nyögvenyelősen. Amikben a cziczóféle sokszereplősökben benne voltam, azok mind iszonyat jó próbafolyamatok voltak. A végére depressziós lettem. Ez például a kevés szereplőssel nincs meg. A Gyenge vagyok-nál és a G14-nél amikor vége lett a próbafolyamatnak, vége lett! Megcsináltuk. Ez egy jó munka volt, megérte, jó előadás lesz. Minden alkalommal, óramű pontossággal csodálatosan lenyomjuk. A sokszereplősnél mindig kicsit aggódok. Nem magam miatt izgulok, hanem, hogy a csapat jó legyen, hogy aznap este is megtaláljuk azt az összhangot, ami egy jó próbafolyamatban benne volt. Abban sokkal több faktor van, amin lehet aggódni. A kevés szereplőseknél pedig magam miatt aggódom, merthogy akkor sok a felelősség rajtam. Nehogy én csesszem el. Azt nem mondanám, hogy az egyik jobb, mint a másik. Ha csak az egyik lenne, nagyon hiányozna a másik. Szerintem nagyon jó, hogy mind a kettő fészekszínházas műfaj. Talán nem véletlenül alakult ki így a repertoár. Kell azért néha az a komoly, feszített, koncentrációs kevés szereplős és kell az a komoly, feszített nagy koncentrációs, amiben viszont oldódás van. Mind a kettő sokat ad!

Te mi alapján nézel meg egy előadást, akár nálunk akár máshol?

M.ZS. Amikor filmet vagy akár színházi előadást kell választani, megnézem a képeket róla. Lehet, hogy nagyon félrevisz meg minden, de én nagyon szeretek látvány alapján dönteni. Ugyanúgy szokott tetszeni egy minimalista megoldás, mintha valami nagyon grandiózus. Első körben az előadás képei alapján és hát azért persze tudjuk kik a JÓK, akiket kötelező megnézni.

Mennyire vagy színházbajárós?

M.ZS. Sajnos kevés időm van rá. Mivel folyamatosan a színházunkkal foglalkozom, akkor inkább én is a mozit választom. Könnyebb és arra több embert el lehet vinni. Van olyan ismerősöm, aki azt mondta, hogy ő nem jár színházba, mert, hogy ő már nem próbálkozik vele, merthogy ez a műfaj neki nem fekszik. Ez azért eléggé kétségbe ejtő, hogy az emberek teljesen elfordulnak tőle és egyre többen vannak, akik azt mondják, hogy nem jut el hozzájuk és nem tudnak hozzászólni. A filmet sokkal könnyebb bevenni, a színházban meg rajtad is múlik, hogy el akarod e hinni, amit látsz. Viszont, ha működik, akkor sokkal nagyobb élményt tud adni adott esetben.

Köszönöm a beszélgetést, még a szokásos utolsó kérdés következik: ki lesz a következő személy, akit kérdezgetni fogsz?

M.ZS. Nincs véletlenül pénzérméd? Kettő közül nem tudok választani: egyik a Nanni, a másik a Vera. Hogy ha fej, akkor Nanni, hogy ha írás, akkor Vera. Pénzfeldobás, elkapás: írás vagyis, Sipos Veronikát fogom kérdezgetni.