Furcsán telik az idő. Minden olyan gyors. Néha csak kapkodom a fejemet, hogy már január van. Hova lett ez a sok nap és hónap? Mitől lehet ez? Mert sok mindent csinálunk egyszerre? Vagy mert idősebbek lettünk és máshogy érzékeljük az idő múlását? Erre még nem találtam választ, de az tény, hogy rohan. Mármint az idő. Már annak is több mint két hete, hogy megtartottuk a hagyományos karácsonyi „bulit" a színházban.

Jók ezek az alkalmak (évente egy belőlük pont ideális). Ilyenkor eljön mindenki, aki számít, nincs próba, nincs előadás előtti izgalom, nem kell teljesíteni, egyszerűen csak élvezzük, hogy együtt vagyunk. Ilyenkor tényleg olyan családias az egész... De nem akarok közhelyeket koptatni. Azért az nem teljesen igaz, hogy a színpadon nem történik semmi ilyenkor. Bárki dönthet úgy, hogy önszorgalomból örömet szerez a többieknek egy kis produkcióval. Idén is sor került két ilyenre. Az egyik a végső búcsú volt az idő előtt véget ért Hun vagyunk?-tól. Elbúcsúztam már a blogon is, de csak nem értem be ennyivel, kellett még egy „hivatalos" lezárás, úgyhogy összefogtam Mátéval, akit úgyis könnyű rábeszélni ilyesmire. Én hoztam az alapötletet, ő csiszolt rajta, tökéletesítette, észrevette, amiket én nem vettem észre. Így állt össze. Aztán gyorsan színpadra is raktuk. Mini-alkotófolyamat. Úgy éreztem, elnyerte a többiek tetszését, szóval emiatt már megérte. Meg magam miatt is, mert ez most „kivételesen" egy kicsit rólam is szólt. Meg Mátéról és a többiekről. Senkiről nem feledkezünk meg. Köszönöm Máténak, hogy partner volt ebben, és ezzel tényleg vége, így zárult le a nyolc magyar csóka története. De Máté nem érte be ennyivel, ezután Peti szerepét villámgyorsan átváltotta a sajátjára, és lenyomott nekünk még egy spontán rapet lopott alapra. Mi meg csak néztünk, hogy hogyan képes erre ez a gyerek. Sokra viszi még, mindenki megmondhassa!

Persze nem maradhat el az ajándékozás, amiről tudni kell, hogy szintén rendhagyó módon zajlik. Most nem fejteném ki részletesen, de Ancsi és Attila anno megtalálták a legjobb formát arra, hogy az ajándékozás inkább egymásról szóljon, arról, hogy jól érezzük magunkat együtt, mint magukról az ajándékokról, és a pénzről. És ez így van rendjén. Aztán együtt marad mindenki, esznek, isznak, játszanak, nevetnek, ahogy azt karácsonykor szokás. A Fészek és a karácsony jó párosítás.

Aztán bumm, rohant tovább az idő. Találkoztunk még egyszer 2013-ban, az év Utolsó magyarján... Vagy mi? Ezeknek a hangulatáról is tudnék mesélni, hogy milyen különleges világba kerülök ilyenkor (általában nem a nézőtérről figyelem az előadást), de majd máskor. Az előadásról is írnak majd mások. A taps után viszont mintha még gyorsabbra kapcsolták volna a gombot az „időtávirányítón". Pár napra háttérbe szorult a színház, előkerült az évvége, a buli, a haverok, a pezsgő, majd bumm, mintha ezt is elfújták volna, január 5-én megint ott ült (majdnem) az egész társulat, és terveztük a közös jövőt. Például, hogy megint új vizekre evezünk majd, és áprilisban mozgásszínházat mutatunk be. Ilyet se csináltunk még, de nekünk ez nem akadály, sőt, a kihívás csak jobban felspanol mindenkit, szóval biztos vagyok benne, hogy mire eljutunk odáig, már nem fog számítani, hogy most csinálunk ilyet először. Szóval tessék tartalékolni az energiákat áprilisra, és addig is válogatni a széles repertoárból.

Hogy mitől szalad ilyen extra gyorsan az idő, azt még mindig nem tudom megmondani. De amikor épp bent vagyok a Fészekben, ez nem probléma. Azokat az értékes órákat mindig jó kihasználni, mert ennyire stabil pont nem sok van. Ha valami 2014-ben sem változik, akkor az a Fészek Színház értékrendje, fejlődése, és az, amit az embereknek ad, legyenek akár tagok, akár nézők. Most pedig lehet lassan előkészíteni a strandpapucsokat, fürdőnadrágokat, mert mindjárt itt a nyár...