"Csak vajmi olysmi" - Színészélmények

Az utolsó magyar - 2014. január 10.

Múlt pénteken érdekes esténk volt. Az utolsó magyar került terítékre. Jóval korábban bementem, hiszem meginterjúvoltam Verát. Eddig minden teljesen rendben volt, a végtermék pedig hamarosan olvasható lesz. Volt is egy olyan kérdésem, hogy mit kezel jobban: a kritikát vagy a dicséretet? (Gondolom, már mindenki reszketve várja a választ.) De evickéljünk vissza az érdekes péntek estére. Bár az említett kérdés valahol kapcsolódik hozzá.

DSC_5418.jpg

Attila napi papi bántásával kezdtünk. Már minden előadás előtt igénylem a plusz instrukciókat vagy csak egy egyszerű megerősítést, hogy mit hogy beszéltünk meg, mi merre hány méter. Kulcsok, kulcspontok. Hozzáad a biztonságérzethez és amúgyis akad még csiszolgatnivaló. És jött is az új fókuszpont: legyen az első felvonás még kikacsintósabb, vásáribb, komédiásabb, (ön)ironikusabb. Mindemellett a jól kijátszott, szépen kimondott jelenetekre is figyelni kellett, közben pedig tartani a ritmust, pörgetni az eseményeket.

Ez utóbbi az, amiről végig úgy éreztem, nem jött össze. Nem úgy hömpölygött az előadás ahogy szokott, inkább zakatolt, darabolódott és be-belassult. Tördeltem kint a kezem, gyanúsan régóta tart már a felvonás – mint a szünetben kiderült, tíz perccel hosszabbra sikerült játszanunk a szokottnál: ez egy előadás időszámításában sok. Nekem hiányzott a megszokott feszesség. Lassan indult, és valahogy nem kaptuk el a lendületet.

A közös tömegjeleneteknél is hiányoltam valamit, amire amúgy mindig pompásan rátalálunk: az atmoszféra, az élő zajok-zörejek-mormogások-nevetések-nyikorgások. Azt hiszem ez az egész összefügg azzal, hogy nem volt olyan kölcsönhatás a közönséggel, amihez hozzászoktunk, bátortalan volt a néző is. Pedig láttam ám, hogy sokszor fülig ér a szájuk, ami jó. De valahogy a kezdeti lendülethiány egy öngerjesztő spirállá alakult és kialakult az a helyzet, amikor hiába küzdünk, nem tudjuk belelehelni azt a pluszt.

Ez az egész persze teljesen szubjektív és az olyan apró technikai hibaktól eltekintve, hogy az éneklésnél egy sor erejéig kihagyott a mikrofon, hibátlanul lenyomtuk, nagy akarással és a rendező szerint nagyon jól. Az ilyen belső visszajelzések azért mindig kicsit megnyugtatnak, még ha az adott előadást nem is úgy éltem meg, ahogy szerettem volna. A következő pénteki előadásra pedig ezekután azt jósolom, ütni fog! Nagyot!