Amit a leginkább utálok az életben: a hiba. És az élet tele van hibalehetőségekkel, s ezeket kikerülni nem egyszerű.

De amit még jobban gyűlölök a hibánál, az az, hogy a mi drága Istenünk képes volt úgy megteremteni az embert, hogy az hibázzon. Minden ember hibázik és ez természetes, de miért? Nem lett volna egyszerűbb úgy megalkotni az embert, hogy az tökéletes legyen? Nem, mert az unalmas, Ő meg odafentről élvezni akarja a show-t. Hát legyen.

Anno, amikor az ELTE hallgatója lettem, az volt az álmom, hogy majd rendező leszek. Filmeket fogok alkotni. Aztán ahogy haladt az idő előre, be kellett látnom, hogy ez nem nekem való. Túl sok az emberi tényező és az ember egyedül is hibázok, többen meg exponenciálisan növekedik a hibalehetőségek száma: a fényes tegnap ivott, rosszul tartja a lámpát, a bumosnak rossz napja van, a főszereplőt elhagyta a csaja, nincs meg az a kellék, bedöglött a kocsi, nem működik a kamera, az operatőr otthon felejtette az állványt, nem tudunk kölcsönözni, mert már mások korábban kivették...

Nekem ez sok. Az is sok, ami bennem van, nem hogy mások hülyesége. Így maradtam az írásnál, mert ahhoz csak papír kell meg íróeszköz és lényegesen kevesebb a hibalehetőség. De fel kellett ismernem, hogy igencsak ostoba voltam, hiszen ha valaki hát én nem elégszem meg ennyivel. Mert több van bennem és azt ki kell adni.

Így esett meg, hogy bevonzott a színház. A színház tele van hibalehetőségekkel és ez izgalmat rejt magában. Izgalommal tölt el a hibák kikerülése, legyőzése. Először még színjátszóként ismerkedtem a színpaddal, belülről. Egy aknamező. figyelmesen kell kacskaringózni a hibákkal kikövezett talajon, mert bizony komoly problémák adódhatnak, amik elindítanak egy dominóeffektet. Színjátszóként arra törekszem, hogy minél jobban megfeleljek a rendező fondorlatos fejében megszületett elképzelésnek.

De most épp rendezek is. És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy én zöldfülű rendezőként mit várok egy színésztől: az elmémben született ötlet hibátlan visszaadása. És ez nehéz. Nehéz, mert hiába van meg fejben, hogy miként fut a cselekmény, milyenek a karakterek, hogyan néz ki kívülről, mert ha ezeket nem sikerül átadni a színészember agyába, akkor az egész nem ér egy kalap...

Take it easy, nyugalom, relax. Szóval, arra jöttem rá, hogy elsőként kommunikálni kell megtanulnom.!Tudnom kell, hogyan s milyen módon vagyok képes a gondolataimat megvalósítani más embereken keresztül s ehhez nem csak magamat kell ismernem, meg a színházas szabályokat, hanem az embereket is, akikkel együtt dolgozom. Meg kell teremteni a kapcsolatot színész és rendező között, hogy harmonikus legyen az együttlét. „Kettőn áll a vásár, komám."

Úgyhogy ehhez tartom magam: figyelek, tanulok, ismerkedem és bölcsen hallgatok. Majd mikor ki kell fejteni a hatást, akkor azt igyekszem teljes energiafelhasználással tenni, hogy az maximumon hasson.

És mivel emberekből vannak a színészek, így hibáznak. És mivel én is ember volnék, úgy én is hibázom. És ez baj. Ezért kell arra törekednem, hogy a kapcsolat minél simább legyen, és minden gördülékenyen menjen, illetve a legjobb az volna, ha folyna, mert akkor megszülethet a tökéletes előadás, melynek íze: fincsi.