Az interjú-sorozat következő alanya Sipos Veronika. Vera. A Jemol türörtermében kezdtünk beszélgetni úgy, hogy a szemünkbe sütött a sugárzó napocska, ami szép lassan le is ment, mire befejeztük az interjút. Meg a röhögést.

Gyerekkorodban mit válaszoltál volna arra a kérdésre, hogy mi leszel, ha nagy leszel?

SV: Biztos volt valami, de már nem nagyon emlékszem. Amikor általánosba jártam, tudom, hogy akartam lenni pszichológus meg építészmérnök, de ezekből kiábrándultam, meg lemondtam róla. Korábban, óvodásként... arra már nem emlékszem.

És most? Ha most tenném fel ezt a kérdést, mit válaszolnál?

SV: (nevetés) Ugyanazt, mint óvodásként. Nem emlékszem! (nevetés) "Nem emlékszem mi szeretnék még lenni."

Sokszor megválaszolt kérdés következik. Hogy kerültél a Fészek Színházba?

SV: Ez úúgy volt, hogy még Bugyin voltam színjátszóó... (nevetés) Várjál, elmesélem, hogy hogyan kerültem Bugyira. Attiláék az Ezerszínnel jöttek le a művházba, ahonnan aztán minden bugyi gyerek kapott levelet, hogy lehet menni "színjátszóra". Én nem akartam menni, de anyukám azt mondta, hogy ha már elköltötték a pénzt erre a levélre, és kiküldték nekem személyesen, hogy menjek, akkor menjek el. Nem muszáj járnom, de legalább egy alkalomra menjek... Elmentem, és ottmaradtam, meg vittem a Bandit a somlóiért, és amikor már a bugyi csoportnak lejáróban volt a szavatossága, akkor Attila mondta, hogy jöhetnénk ide a pesti csoportba. Először úgy volt, hogy éppen az Iskolapélda próbái folytak, a munkabemutatóé. Mi Bandival azt hittük, hogy csak nézni fogjuk, de aztán belekeveredtünk a próbába, és ez lett az első "fészkes" előadásunk.

Hm. Bandival egyébként mennyire vagytok "összekötve"? És mennyire van a szemedben Bandi összekötve a színházzal? El tudod képzelni egyiket a másik nélkül?

SV: Nyilván tök jó, hogy itt van, és egyfajta biztonságérzet van bennem, hogy itt van egy rokon. Meg a... férjem. (röhögés) De el tudom nélküle is képzelni, merthogy eleve nélküle kezdtem el, az első pár próbára még nélküle mentem és csináltam akkor is ugyanúgy. Szóval nem biztos, hogy eddig maradtam volna, de szerintem nélküle is csináltam volna valameddig - vagy (még mindig) csinálnám.

Most egy kicsit matekosabb kérdés következik. Így hirtelen össze tudnád számolni, hány karaktert játszottál már el itt?

SV: (nyuszihangon) Jaj, nem tudom...

Akkor tudnál tippelni?

SV: Azt sem tudom hány előadásban játszottam. (röhögés)

Soknak érzed? Sokféle karatert, helyzetet próbálhattál ki?

SV: Az, hogy előadásokban hány karaktert játszottam, még nem jelent semmit, mert például a táborban is nagyon sok mindent ki lehet próbálni...

Ez igaz.

SV: De annyira biztos nem sok, mert itt nem annyira sok előadásban szerepeltem. És oké, hogy majdnem minden előadásban több karaktert játszottam, de annyira nem lehet sok... Hát, ha mondjuk minden előadásban csak kettőt játszottam, akkor huszonegynéhány lehet. Az nem tudom, hogy sok vagy kevés. Várj, tippelek... Legyen több. Mondjuk huszonöt!

És amikor a századik előadásod volt, meglepődtél vagy készültél már rá? Számon tartasz ilyeneket?

SV: (nevet) Nem tartom számon. Előre tudtam, hogy az lesz a századik, mert talán előtte láttam a blogon. De azért jó érzés volt, hogy "százas" lettem.

És szerinted ez sok?

SV: Átlagos. Mihez képest? Kati kiröhöghetne, egy új pedig még bele sem tud gondolni. Mihez képest...

Mi eddig a három kedvenc karaktered?

SV: Bella, a mentalista, ... (gondolkozik), Bella, a mentalista és Bella, a mentalista. Hát a többit azt nem annyira szerettem. Úgy is lehet válszolni, hogy amit azért szerettem, mert jó volt a hangulat vagy a próbafolyamat?

Várd ki a végét. Hogyhogy nem annyira szeretted a többit? Hogyhogy mégis csináltad?

SV: Mert azt kaptam. (nevet)

Ezek szerint maga a karakter inkább másodlagos örömforrásod volt az alkotófolyamathoz képest. Melyik volt a legjobb próbafolyamat?

SV: Most Az utolsó magyar nagyon jó volt. (nevet) Azt sem tudom, miben játszottam még. Najó. A Műköröm a csapat miatt nagyon jó volt. Akikkel csináltuk, Bugyiról jöttek, plusz a Nanni, aki tiszteletbeli vidéki (nevet). Vagy az Iskolapélda, amikor nem a szlovák családot próbáltuk, az is jó volt nagyon. Szóval amiben veled játszottam Zsófi. ("nagyröhögés")

És ilyen élményeid vannak, mint nagy beugró? (Vera last minute beugróként játszott a Népmesécskében, a Fémben, a nem/más-ban és kis híján a Hun vagyunk?-ban is - a szerk.) Hogyhogy téged találnak meg ezek a feladatok?

SV: Hát mert én vagyok az a balek, aki elvállalja (vonyítós nevetés).

Nem azért, mert megbízható vagy?

SV: Nem, az kizárt dolog. (hahota) Nem tudom, hogy miért pont én. Ezt majd kérdezd meg Attilától. Jó interjúalany vagyok, mi?

És ha választhatnál egy cziczó-karaktert a Bellán kívül, mit/kit játszottál volna el szívesen?

SV: Ó banyek... mondjuk a Gino egy k.jó karakter volt. Meg nekem Bronislava karaktere is nagyon tetszik.

Maradjunk még kicsit az előadásoknál. Egy próbafolyamatban mekkora a strapabírásod? Milyen a munkamorálod?

SV: Attól függ, kivel dolgozok. Vegyük Cziczó Attilát. Vele sokat dolgoztam már. Vannak olyan helyzetek, amikor úgy érzem, nem tudom megcsinálni, de soha nem adom fel, mindig próbálkozom vele, amíg jó nem lesz – legalábbis a képességeimhez mérten, de olyan, hogy egyszercsak otthagytam a próbát, vagy nem voltam hajlandó valamire, még nem volt. Egyébként azokkal az emberekkel, akikkel jóban vagyok, türelmes szoktam lenni, szóval szerencsére Attilával nem szoktak ilyen gondok lenni, hogy fölidegesítjük egymást. Ha olyannal kéne dolgoznom, aki folyamatosan nyávog vagy játssza az agyát, akkor biztos, hogy előbb kikészülnék én is. De mivel szerencsére itt, a színházon belül ritkán van ilyen, ezért én is türelmes tudok maradni.

Egyébként gátlásosnak tartod magad a hétköznapokban? Ha igen, ezt mennyire tudod "levetkőzni" a színpadon?

SV: Én nem gátlásos vagyok, hanem nyuszi. Beszari. Félek minden kis hülyeségtől. Például ha jegyet kell venni a buszra, mindig nagyon halkan, félénken kérem, de remélem, hogy a színházban ez nem így van. (nevetés)

És amikor színpadon vagy, inkább ösztönösen csinálod, vagy jár az agyad közben?

SV: Ösztönösen. Jobb, hogyha nem gondolkodok rajta mert... gondolkodni csak akkor szoktam a színpadon, amikor valami baki van, vagy valamit helyre kell hozni. De olyankor érzem is, hogy egyből átmegyek civilbe és azt nagyon nem szeretem. Vagy ha nagyon nem vagyok topon és nem vagyok szerepben, akkor is gondolkodom közben. Szerencsére nem nagyon gondolkozom, mert engem az kizökkent, és inkább csak csinálom. De ezzel meg lehet, hogy az a baj, hogy emiatt mindig ugyanúgy csinálom. De ha gondolkozni akarok, vagy valamin változtatni, akkor azt még előadás előtt átgondolom. Közben nem. Jobbik esetben.

A színház és a színházon kívüli életed milyen kölcsönhatásban vannak? A színházból milyen dolgokat "viszel ki" és kintről mit "hozol be"?

SV: Hát innen mindig az értékes dolgokat viszem ki... Az aranyat meg az ezüstöt (heherészés), mindent, ami mozdítható. Ezt ne tedd bele. (az interjúba... aztán mégis. haha. - a szerk.) Egyébként az a vicces, hogy tuti, hogy nagyon sokat segít nekem a színház. Mert nem vagyok egy magabiztos ember, de azt a kicsit is, ami van bennem, a színház adta. Vegyünk egy rossz emléket, ami ugyanakkor jó példa: a call centeres munkahelyen színház nélkül két mondatot nem bírtam volna kinyögni. Előtte utáltam telefonálni. Így pedig sokkal inkább tudtam beszélni az emberekkel, bátrabb voltam, határozottabb a színháznak köszönhetően. Kintről pedig nem tudom mit hozok be. Nem vagyok az a fajta, aki ha el kell játszani a szomorúságot, felidézi, milyen rossz volt, amikor meghalt a kiskutyája és szomorú lesz. Egyrészt szerencsére nincsenek nagyon rossz emlékeim, ha meg valami vicces, akkor sem gondolok vissza emlékekre. Az is egy gondolkodás, hogy valamire vissza kell gondolnom, de közben maradjak karakterben és igazából azon nevessek, ami a színpadon történik... Szóval nekem ez nem megy, meg ilyet nem szoktam csinálni.

Hogy néz ki nálad a karakterformálás?

SV: Amit mondanak, azt megcsinálom. Nagyjából úgy szokott lenni, hogy megkérdezem Attilát, hogy nagyjából mit képzelt el, és abból kiindulva próbáról próbára alakítom, rakosgatom bele azokat a pici dolgokat, amiket Attila mondott, és közben jönnek az új ötletek, elképzelések.

Jókora kreatív erő van benned, valljuk be. (nevetés) Mit kezdesz a felszabadítatlan kreatív energiáiddal? Milyen más művészeti ágak vonzanak?

SV: Én nagyon szeretek mindenféle kis szarsággal bíbelődni. Szóval ez most ilyen vidékiesen hangzik, de szoktam például hímezni, és mikor fiatalabb voltam, akkor még inkább. Szeretek mindenfélét csinálni. Ha nézek egy filmet, akkor is valamivel szeretek bíbelődni, különben hiányérzetem van. Sok dolgot csinálok, még ha nem is mutogatom meg másoknak. Meg sokáig zenéltem is. Játszottam hegedűn, citerán, egy kicsit gitáron.

Nem fogalmazódott meg benned, hogy ezeket hogyan lehetne felhasználni a színházban?

SV: Én ezekkel nem szeretek dicsekedni. Nem tudom elképzelni, hogy mondjuk citeráznom kelljen egy előadásban, mert nekem ez egy régi dolog, ami furcsa lenne, hogyha most a jelenemben előjönne. Nagyon sokáig citeráztam, de az a színháztól egy teljesen különálló dolog volt. Az a vicc, hogy még általánosban jártam énekszakkörbe, de mégis, amikor a Romantikában énekelnem kellett, teljesen görcsben volt a gyomrom az énekes rész előtt, és teljesen rosszul voltam. Nem szerettem nagyon azt a részt. Szerencsére Tamás sokszor átugrotta. (nevet) Most a húgom szokott otthon játszani és sokszor segítek neki gyakorolni. Bandival pedig beszéltünk már erről, hogy ezt sokszor amúgy kiforgattuk a színházban a többiekkel, röhögtünk rajta, hogy "a vidéki citerások, hahaha" – de ugyanakkor meg ez egy tök jó dolog, hogy elmondhatom magamról, hogy tudok egy hangszeren játszani. Nyilván nem profi szinten, de 9 év tanulás után nem is az alapoknál járok. Szóval szerintem tök jó, hogy van egy ilyen tudásom. Mert amikor tanultam, ugyanolyan volt, mint a színház: sokat kaptam tőle... felelősségtudatot – vigyázni kellett a hangszeremre, főleg amíg nem volt sajátom. Megtanultam felismerni az értékes dolgokat és arra ügyelni. Szóval sokat kaptam tőle és ez egy nagyon hasznos dolog az életemben. És lehet, hogy ez vicces dolog, hogy a vidéki ember citerázik, de ez egy k.jó dolog az életemben.

Elő szoktad venni még ma is?

SV: Most már annyira nem. Ha a húgom gyakorol, leülök én is régi dolgokat eljátszani.

A színpadhoz visszatérve: izgulós vagy?

SV: Ritkán izgulok szerencsére. Olyankor szoktam, amikor olyan ember jön megnézni az előadást, akinek tartok a véleményétől vagy kíváncsi vagyok, mit szól, de egyébként nem jellemző.

Előadás közben is kitart ilyenkor?

SV: Amint színpadra lépek, minden izgulás elmúlik.

Inspirációforrás, példakép? Van ilyen?

SV: Olyan szokott lenni, hogy ha dolgozunk valamin, tökre irigykedek valakire, hogy hú ezt most k.jól megcsinálta. És olyankor annak ellenére, hogy egykorúak vagyunk, és van egyfajta baráti viszony, nagyon fel tudok nézni rá.

És szerinted rád felnéznek?

SV: Nem hiszem. Nem nagyon van miért.

Nem indokolná a teljesítményed?

SV: Ez olyan, hogy a futóversenyeken is csak egy első helyezett van és a másodikkal már nem nagyon foglalkoznak, és ez a színpadon is biztos így van. Biztos vannak nálam jobbak, és nyilván először rá fognak felnézni, és nem fognak azon gondolkozni, hogy "hát igen, a Vera is egész jó volt, de a nemtom-kicsoda, ú az igen!". Szóval másodhegedűs, elképzelhető, hogy valamennyire vagyok, de nem érzem magam kimagaslónak, ami miatt bárki felnézne rám.

Hát ezt egy kicsit azt hiszem másképp látjuk. De mindegy. Majdnem utolsó kérdés: mit kezelsz könnyebben a kritikát vagy a dicséretet?

SV: Abból a szempontból, hogy ha azonnal reagálni kell rá, a dicséretet sokkal nehezebben, mert nagyon bénán tudok reagálni rá. Mindig kellemetkenül érzem magam. A kritikát meg hosszú távon bírja nehezebben az ember. Utólag elgondolkozni rajta, hogy úristen milyen szar voltam... Hosszú távon rosszul esik, de az adott pillanatban könnyebb kezelni.

Kritikus vagy magaddal szemben?

SV: Nem, de valamennyire mindenki érzi, hogy hol vannak a határai, mennyit képes megcsinálni és amikor érzem, hogy nem azt csinálom, amire képes vagyok, akkor nyilván haragszom magamra meg rossz, de ez nem azért van, mert kritikus vagyok magammal, hanem mert szeretek a lehető legjobban teljesíteni. Meg tudom, hogy az nem jó, hogy ha mondjuk látják a színpadon, hogy nem olyan formában voltam, mint a legutóbbinál.

De volt már itt alkalmad, hogy feszegesd vagy esetleg túllépd a határaidat?

SV: Attilának ez az alapelve. A próbafolyamat elején mindig úgy érzem, hogy nem fogom tudni megcsinálni, de aztán valamit mindig csinálok. Azt nem tudom, hogy jó vagy rossz. A végére sosem tudom, hogy az elején miért gondoltam azt, hogy nem tudom megcsinálni.

A végső kérdés pedig: ki a következő "áldozat"?

SV: Úgy döntöttem, hogy Horváth Máté lesz.