A minap elgondolkodtam azon,
versnek van-e helye színpadon?

Régebben írtam már ilyesmiről, de azt már bizonyára mindenki elfelejtette, még jómagam is. Szóval ragadjuk meg a témát újra. Mit keres a vers a színpadon?

Vannak versek, melyeket egyszerűen nem elég látnunk leírva s a némán magunkban való felolvasása sem kielégítő. Nem elég. Valami hiányzik belőlük. És ez az, hogy előadva legyenek, hogy hallhatóvá váljanak és hol másutt, mint a színpadon? A tér és idő keretein belül színpadi elemekkel fűszerezve, esetleg aláfestő zenére a vers kibontakozik ütemesen, dallamosan az előadó(k) játékában. Új dimenzióba helyezi a rímes sorokat.

Színházunk egyik vendégszínésze, Bezerédi Zoltán előadásban a Bagatell is pont ilyen. Egy órányi versszavalás, s mégsem unalmas, mert a versek jól ritmizáltak és okosan követik egymást, szóval egy jól megkomponált egy óráról beszélünk. A válogatás is kifogástalan, Ady Endre, Babits Mihály, Esterházy Péter, Háy János, József Attila, Petri György, Marin Sorescu, Spiró György, Szabó Lőrinc, Térey János és Vörösmarty Mihály művei harmonikusan egészítik ki egymást. Néhol komoly, szomorkás, máshol vicces, nevetős. A színpad viszonylag steril, csak néhány szék személyesít meg egy-egy valakit, akiknek felolvas. A hatás: elég jó.

Tehát igen, van helye versnek a színpadon, így jó magam is fontosnak tartom, hogy helyt kerítsek a rímeknek a darabokban főleg úgy, hogy költő vagyok (vagy legalábbis valami olyasmi, nevezzük rímkreátornak) ami azzal párosodik, hogy manapság a színpadon is kísérletezem, mint rendező. Igyekszek minél több kraftot beleintegrálni a műfajok keverésébe, abban bízva, hogy hatás elég jó lesz. Remélem sikerrel teljesítem ezt a procedúrát.