Az elmúlt hetekben a véletlenek igen hangsúlyos szerepet vállaltak életemben. Suta nyitómondat ez, tudom, de akkor is így van. Persze némi tudatosság azért keveredett a sorsszerűséggel, de mégis töményen kaptam a JÓt.

Azt, hogy mi a véletlen, azért elég szubjektív meghatározni. Mert Gárdonyba azért mentünk vendégeskedni, hogy egy meghívásnak tegyünk eleget. Hogy apukám is látta az előadást, s büszke volt rám, külön öröm volt. Hogy a Kossuth Rádióban beszélhettünk a színházról, szintén komoly szervezés előzte meg, de hogy jól is sikerül a riport, az nem volt borítékolva. Az meg pláne nem volt megtervezve, hogy Vallai Péter versmondását hallgathatom lájvban, s pont akkor, amikor elég sokat gondolok rá. A Napfogyatkozás Egyesület színházlátogatása is hosszú szervezés után lett realizálva - kösz Zsófi! -, de hogy ennyire tetszik nekik a produkció, ki gondolta volna?

És azt meg ki gondolta, hogy két kultikus színpadi kellékünk - a pisztoly és az urna - mostanra jut el pályafutásának csúcsára? (Ebből is látszik, hogy jól mennek kevésszereplős előadásaink, mert ezt az előadásszámot nem bírja a lowbudget költségvetés, haha.)

Ennyit a közelmúltról tőszavakban! A héten mindent megnézhettek nálunk: a Gabriella tizennégyszer holnap, a Halhatatlan csütörtökön, s Az utolsó magyar szombaton este látható a Jemolban. Gyertek!

S itt kellene befejeznem a gondolatdömpinget, hiszen a  blogoknak van egy papírra nem vetett mértéktörvénye: a hosszúság.

Hogy mit is jelent ez? Azt biztosan, hogy a Matula bácsis videó után már nagyon kevesen olvassák bejegyzésemet. (Megjegyzem, ez teljesen normális. Majd ha regényt írok, ömlenghetek, haha.) De van még néhány gondolatom, így nincs mit tenni, egy privát memot írok innentől. Nos.

Az igazi véletlenek személyes élmények.

Írtam már sokat arról, milyen hálátlannak is érzem néha a pedagógusi szerepet. S arról is írtam, hogy a világ legtermészetesebb mechanikája, amikor ezért a "munkáért" nincs fizetség. Mégis rohadtul jól jön, amikor a múltból valaki megveregeti a vállam egy köszönöm kíséretében. Mostanában valahogy sok ilyen történt. Sőt, a jelen rizikós, döcögős léte is tartogat meglepetések, kimondott visszajelzéseket. (Tetszik Is Az, haha.) Egy alkotó embernek fontos a kontroll, a megerősítés. Mert az alkotó magányos lehet, de az ember az nehezen viseli el a csendet. (Gyarlóság?) Hm. Mindenesetre az van, hogy a múlt meg a jövő csupa jóhírrel üzen, a jelen meg a megszokott nyomasztó hétköznapokkal segíti, hogy topon maradhassunk. (Maradhassak.)

Mert küzdünk rendesen. Hogy nincs pénz semmire, már lassan megszokhatnánk, bár egyre inkább politikai döntésnek tűnik mellőzésünk. (Csak az érthetőség miatt: kultúrpolitikai!) Hogy a szakma nem foglalkozik velünk, az is normális hozzáállás, hiszen nagyon kívül vagyunk a körön. Hogy nehéz eljutnunk a nézőkhöz, az meg már kezd viccesen elkeserítő lenni. A legszarabb az, hogy a közösség együtt tartása mekkora felesleges akadályokba ütközik. (Mert azért ez lehetne könnyebb is!)

Mindegy. Most megnyomjuk kicsit a marketinget, kevesebb időt töltünk az effektív alkotással, s minden franyó lesz. Mert amikor felteszem a kérdést, hogy kinek higgyek, a laikusoknak vagy a "hozzáértőknek", még mindig az előbbire voksolok, s há'istennek, jön is érte a cuppanós csók! (Mert nélkületek nem megy, ugye tudjátok?)

Mindenben megtalálható a jó. Jancsó Miki bácsi halála is optimistává tett: életem nagyrészében végigkövethettem egy nagyszerű ember művészetét, s a példája azt is feltételezi, hogy esetleg még van ugyanennyi időm ebben az életben. (Ja, mert szombaton 44 leszek. Micsoda szám!)

P.S.
Hogyan kell operaszöveget írni?