"Eastern" - Színészélmények

Az utolsó magyar - 2014. február 16.

Azt sem tudom, mi van a színpadon... Írtam, rendeztem, erre csak a gitárral foglalkozom! A piros (1990-es) Fender Stratocasteremmel. No! Igaz is, meg nem is. Megírom.

DSC_5505.jpg

A tremolókar miatt van az egész. Ez az a kütyü, ami a gitár húrlábánál lebeg, s ha megnyomogatom, tök jó westernes hangzást ad a hangszernek. Ám sűrű használata azt eredményezi, hogy lehangolódnak a húrok, amiket hangolni kell, mégpedig néma csendben! Szerencsére van egy spéci hangolóm (kösz Tibi!), amivel szinte némán is lehet helyrehozni a tisztahangzást, de mégis csak elvonja a figyelmemet. Szóval ezért nem lehetek önfeledt nézője az előadásnak.

Ami persze már változott a kezdetek óta. De mennyit! Előadásról előadásra kozmetikázzuk, ami kimaradt az önfeledt, ám rövidecske próbafolyamatból. Pluszban a nézőkkel tesztelt közel három óra is arra ösztökél egyfolytában, hogy javítsunk. 

Így lettem például vásárikomédiás, aki hangos szóval köszönti a nézőket, s kábéra helyzetbe teszi őket. Mert az van. (Helyzet.) Kicsit bonyolult történet lett ez. Nagyon úgy fest, hogy bele is tört a bicskánk - elbuktuk, na, de van ilyen! -, ám évad végéig még teljes erővel azon leszünk, hogy közelebb kerüljünk a nézőhöz. Mert van egy kis szakadék köztünk...

Intellektuális előadás Az utolsó magyar.

strato.jpg

Kevesen értik, viszonylag sokan élvezik mégis, és - a két felvonásos megoldás okán - találkozunk "végre" szünetben elmenőkkel. (Most mondhatnám, hogy bezzeg a többi előadásnál nem, de hiszen azoknál nincs szünet, s abban az álomvilágban még én sem hiszek, hogy mindenki, aki leül a színészektől félméterre, képes lesz feszengés nélkül átadni magát az élvezetnek. Mert nem mindenki ilyen. Sőt!)

Mostanában az a heppem, hogy előadás után beszélgetek néhány nézővel. persze csak olyanokkal tudok leülni (mert nálunk le lehet ülni előadás után egy kávé vagy tea mellett!), akik valamiért el- és befogadták művünket. (Hiszen a maradék elrohan, hogy otthon zokogjon, vagy ordítson, vagy rögvest hagyja feledésbe merülni az egészet.)

Szóval beszélgetünk, s ilyenkor mindig jól érzem magam, mert kapok megerősítést arra, hogy ez az agyament ökörség nem is akkora felesleges agyalás volt. Sokan szeretik és akarják érteni! Vasárnap például tanárokkal beszélgettem, s kiderült, hogy tényleg baromi nehéz befogadni az első felvonást, de megéri, mert a második mit sem érne nélküle. (És igen, nyelvi lelemény a szövegkönyv, de jó!)

Persze nem az a lényeg, hogy a szerző-rendező kapjon elismerést, de nem mondom, hogy nem jön jól: ha sikeres az üzenet, akkor repkedek, ha savanyú arcokat látok, akkor összetörök. (Ki tenne másként a helyemben?)

Lesz még alkalom találkozni az utolsó magyarral, a cemende lányokkal, Pintér Bélával és a többiekkel. És nem kell megijedni, amikor egy furfangosan mesterkélt "magasművészi" vásári komédiával találkozik a kedves néző, mert szünet után jön a mi magyaros easternünk. (És végre úgy szólhat a gitár, ahogyan kell!)

Legközelebb központosított beszélgetésre várunk minden nézőt előadás után! Jöttök?