Szerdán Závada Pállal beszélgettek a Klubrádió délelőtti műsorában. Ami jó. Mert legalább beszélnek valahol a kultúráról. A műsorvezetőkkel közös megegyezésben megállapítódott, hogy vannak látogatásra érdemes színházak, mint Katona, Örkény, Radnóti, Pintér Béla, Víg. Amikkel semmi baj sincs. (*)

Csak bosszant, hogy nincs tovább. Mert van még, Budapesten is, jó. Csak azokba valamiért nem sikk elzarándokolni.

Az üres tányérokról, persze, lehet arra asszociálni, hogy éhes színház nézőkkel álmodik, meg, hogy kinek mennyit bír a farka, de legfőképp, hogy mindenki oda való-e, ahová szorul?! A vidéken élő kétharmadról nemigen esik szó, pedig nem véletlen, hogy "feljövetel" helyett a helyben csinálást választják.

De, hagyjuk az általánost, menjünk, tovább... a gimibe! Számos kortársammal együtt, én is akkor találkoztam a színházzal. Minél többet játszottam, annál inkább szerettem nézni is. Az amatőr mozgalom futószalagon görgette elém a különböző stílusú és színvonalú előadásokat. Alig voltak, aki úgy csinálták a dolgokat, ahogy én, muszáj volt empátiával közelítenem feléjük. Ezt hiányolom a mai közönségtől (és a szakmától is). Nem tanulni szeretnénk, hanem önigazolást keresünk a színházban. Az a jó, amelyik ránk hasonlít.

Karakteres stílus karakteres vezető melletti, évekig folyamatosan alkotó műhelyekből kerülhet ki. Ebben, ugye nincs vita? Ilyen volt Kaposvár, Ruszt Kecskemétje, Csizmadia egri évei, Vidnyánszky Beregszásza, Pintér Béla és Társulata, a Maladype, Kaposi Laci gödöllői csoportja anno és bizony ilyen a mi Fészek Színházunk is! (és lehetne még hosszan..., tudom). A szerencsésebbeket felkapták a mérvadók és (hopp!) lett közönségük a szűk környezetükön túlról is bőven. Mi (még) nem vagyunk szerencsések. Partizánokként feltűnhetünk itt-ott, ennyi. Nézőink visszajáró pár százak, meg (csökkenő tendenciában) rokonok, ismerősök. Önkormányzat, szakma, a nagyközönség nem (na jó: alig-alig) foglalkozik velünk, mert nem ismer. De hogyan is ismerhetne meg, ha nem  foglalkozik velünk?!  A 22-es csapdája. Művészettel foglalkozni akaróknak nyűgös plusz teher. Mert, hogy a búbánatos ....ba jussunk el egymáshoz?

Mi kedvesek és kitartóak vagyunk. E-mailezünk, prospektusozunk, sőt, odasétálunk személyesen. Meghívunk 40 tanárt és teával kínáljuk azt a négyet, akik végül is eljönnek. Szerintünk nem pénzkérdés. Jövő kedden ún. szakmai előadást tartunk (nem találódott rá alkalmasabb szó), láthatjátok Az utolsó magyar című kétrészesünket (mint egy fürdőruha reklám, nem?), meghívjuk az ország összes kritikusát, pedagógusát és mindenkiket rá. Még inni is adunk utána (alkoholmenteset, mielőtt már ugratok is). Elvárásunk csak annyi, hogy előadás után akarjanak, merjenek beszélgetni egymással, velünk! 900 HUF az este ára. Szerintünk ez sem pénzkérdés. A kíváncsiságé, az akaraté annál inkább.

Kéne azért valami konkrét? Tessék: színházunk barátságos és szép (lásd fentebb). Repertoárunk friss és mai (ha nem hiszed, járj utána!). Nemzeti színház vagyunk (viccen kívül): magyarok, magyarul játszunk, zömmel magyar darabokat, magyaroknak! A lányok csinosak, a fiúk ... szintén. Van italautomatánk, fűtünk... mi kellhetne még?

(*)A szerző ma este épp a Katonába megy, a Fényevőkre. Hogy tetszett-e neki, jövő héten megtudhatjátok!)