Az interjú-sorozat következő áldozata Horváth Máté. Az utolsó magyar című előadásunk előtt kerítettünk sort a vallatásra, amire Máté már görcsösen várt.

Kezdjük azzal, hogy elmeséled, hogyan csöppentél bele a színjátszásba. Mi az, ami megfogott a színházi világban, mikor kezdted és így tovább...

HM: Tizenegy éves voltam, amikor bekerültem egy színjátszó csoportba Faluvégi Judit Ritáékhoz. Az első darabom egy mozgásszínház volt, úgyhogy komolyan kezdtem pályafutásomat. És mi az, ami megfogott a színházi világban? Nem tudom... A szabadság. A kreativitás. Ami még fejleszteni való...

És hogyan kerültél a Fészek Színházba?

HM: 2007-ben volt egy fesztivál Etyeken, ahova elmentünk Ritáékkal fellépni. Ancsi látta az egyik előadásunkat a Marczibányi téren, és meghívott minket. Akkor megismerkedtem Attilával. Szerintem ő azt gondolta, hogy kik ezek a hülyék? És rá egy fél évvel elhatároztam, hogy én egyszer csak bekerülök majd hozzájuk, és az egyik Bugyifeszt alkalmával mondta Rita, hogy menjek oda Attiláékhoz, odamentem, s azt mondták, hogy persze, jöhetek.

Te is láttál tőlük valamit?

HM: A fesztiválokon igen.

És annyira tetszett, hogy mindenképpen csatlakozni akartál hozzájuk?

HM: Az is. Meg az Attila.

Volt olyan időszak, amikor a hivatásos színészet gondolata is foglalkoztatott?

HM: Igen, volt ilyen, sok évig gondolkoztam rajta, de aztán rájöttem, hogy ez f*ság, mert rossz ötlet az ilyen pálya.

Miért?

HM: Mert szívás. Se pénz, se megbecsülés.

Ad neked a színház civilben valami pluszt, amit hasznosítani tudsz?

HM: Annyira alapkérdés, ezt mindenki felteszi... Persze. Konkrét példát nem tudok mondani. Az életben, a gondolkodásmódban segít. Nem konkrétan maga a színház, hanem ez a közösség, ahol vagyunk.

Te vagy az a személy, aki nem csak szerepléssel, hanem a technikával is foglalkozik. Elmondod, hogy ebben a részben mi az, ami közel áll a szívedhez?

HM: Maga a színházi technika. Meg az összes technikai dolog. Végig a színfalak mögött vagyok, és elég sok múlik rajtam az előadáson. Meg például szoktam olyanokat csinálni, hogy ülök a kis lyukban, a fénypultnál, és akkor lesem a nézőket, hogy miket reagálnak, meg mászkálhatok előadás alatt, és sokszor arra gondolok, hogy az emberek, most egy élményt élnek át - jobbik esetben.

Ha nem vesszük azt figyelembe, hogy melyik ad számodra több pluszt az életben, akkor melyiket csinálod szívesebben és miért?

HM: Technika! Mert ezt szeretem és ezzel akarok foglalkozni, nagyon megfogott.

Akkor a színészkedés-vonal csak egy mellékvágány?

HM: Hobbi, aha.

Akkor is maradnál ezek szerint, ha csak a technikával foglalkozhatnál?

HM: Persze. Az utolsó magyar előtt már nem volt semmi szerepem.

Lehet, hogy kissé kellemetlen lesz a következő kérdés, de bátorkodom feltenni...

HM: O-óó.

Te nem csak ezen a téren vagy különböző a többiektől, hanem te vagy az egyetlen visszatérőnk is. Elmondod, hogy hogyan alakult, hogy kiléptél a társulatból egy rövid időre és aztán újra csatlakoztál?

HM: Ez egy furcsa dolog: elkezdtem dolgozni, nem volt pénzem, a tábort drágának találtam, így az kimaradt. És elkezdtem egyetemre járni, s próbáltam összehozni a dolgokat, de nem nagyon sikerült és így... Igazából fogalmam nincs, hogy mi történt. Attilára egy kicsit megsértődtem, amikor valaki mondta augusztusban, hogy el vagyok homályosítva (a Fészek Színház honlapján található képe homályosan jelent meg, ami a társulatban a kilépést/színházból való távozást jelenti - a szerk.), és akkor én nem beszéltem vele és ő sem velem. Ez októberig húzódott, utána pedig elkezdtem visszajönni. Itt voltam, itt maradtam előadások után, segítettem pakolni, aztán visszakerültem. De egyébként hozzátartozik, hogy volt benne félreértés is.

Sokszor gondoltál a Fészek Színházra ebben az időben?

HM: Persze. Nagyon sokat.

És megbántad ezt az időszakot?

HM: Ebben már valamennyire átvettem azt a gondolkodást, amit az Anikó szokott mondani, hogy "ennek így kellett történnie". Szóval nem bántam meg, de...

De jobb lett volna ha nem így alakul.

HM: Persze.

Miután visszajöttél, ugyanonnan folytattad, ahol abbahagytad vagy újra bele kellett rázódnod a dolgokba?

HM: Kicsit újra bele kellett rázódnom, főleg a csapat terén. Arra emlékszem, hogy volt egy társulati ülés, ahol Attila megkérdezte, hogy elfogadjátok-e, hogy visszajövök, és ott te voltál az egyetlen ember, aki megkérdezte, hogy miért meg hogyan, és ezt nem tudtam hova tenni. De szerintem nem rosszindulatból kérdezted.

Szerinted most hol tartanál, ha nem kapsz második esélyt?

HM: Szerintem már milliárdos lennék és lenne egy csomó szabadidőm (nevetés). Nem tudom. Biztos találtam volna olyan útvonalat, ami segítségével nem lennék szar ember, de az biztos, hogy innen sokkal több pluszt kapok meg itt tanulhatok is. A technikában is, meg az életben is.

És hol tartasz most?

HM: Ugye én technikus szeretnék lenni, itt van egy kisebb technika, és ezekkel foglalkozom és próbálok minél többet megtudni róluk.

Ha majd egyszer a gyerekeidnek vagy az unokáidnak mesélsz, akkor mi az, amit biztosan megemlítesz majd a színházról?

HM: Semmit. Nem akarom, hogy ilyeneket tudjanak (nevetés). Szerintem annyira sok minden van, hogy nem is tudom elmondani. Felelősséget tanultam, csapatmunkát tanultam, odafigyelni egymásra, odafigyelni önmagamra. Attilát nem felejtem el, Ancsit nem felejtem el, titeket sem felejtelek el. Nagyon sok minden van, amit szerintem el tudok majd mesélni később. Nagyon sok sztori kötődik ide, például mikor álltunk a fánál és felhívtuk a tudakozót, a szexuális felvilágosítások (ismét nevetés).

Mesélsz egy kicsit arról, hogy mi volt a kedvenc próbafolyamatod eddig? Mindegy, hogy technikusi vagy szereplői szempontból.

HM: Ebből kettő van. Az első az a HáRoMnőVÉr. Az volt az első szerepem Fészek Színházasként, ha leszámítjuk a Mikulás, a barátom!-at. Abban főszereplő voltam, de nem akarom ajnározni magam (újabb nevetés). Szóval nagyon új volt a helyzet. Zsófival kellett például együtt játszanom, és kicsit féltem az egész próbafolyamattól. Nagyon féltem.

Mennyire volt más Attilával dolgozni, mint Ritával?

HM: Teljesen más volt. Ritáékkal úgy alkottunk, hogy közösen találtuk ki nulláról, meg ott teljesen más dolgokra mentünk rá, arra például, hogy a diákok hogy gondolják ezt vagy azt. Tehát azok diákelőadások voltak. Diákoktól diákoknak. Attilával pedig elkezdtünk egy klasszikust így rögtön az elején, amiben azért már benne volt a cziczóság. Aztán a másik pedig Az utolsó magyar, ami nagyon jó volt. Főleg azért, mert boroztunk (nevetés). Itt egy nagyon jó csapat gyűlt össze, de ezt már nyolcvanmilliárdszor leírtuk a blogon. Végig röhögcséltünk, de közben mégis komolyan végigcsináltuk az egészet.

Van kedvenc karaktered?

HM: Nincs (nevetés).

De mégis, ha választani kell...

HM: Nincs. Nem tudom. Elég ennyi? (még nagyobb nevetés). Na jó, a Vonyát nagyon szeretem, meg hát ott van Erzsó és ott van még Versinyin is.

És melyiket miért? Merthogy eléggé különböző karakterek...

HM: Nem tudom, miért. Nem azért, mert az egyik karakter így állt közel hozzám, a másik meg úgy, hanem azért, mert élmények kötődnek hozzá. Próbafolyamatból, meg az előadásból.

Van olyan karakter (akár a Fészek Színházon belül, akár egy filmben), akit szívesen eljátszanál?

HM: Azokon kívül, amik ilyen alapok a fiúknál, hogy Brad Pitt meg ilyenek... Meg akcióhős lennék szívesen, Fészken belül pedig amit én nagyon irigyeltem, a Fémből a Samu, de abszolút nem áll közel hozzám.

Mennyire megy könnyen neked, hogy belebújj mások bőrébe?

HM: Sokszor veszem észre magamon azt, hogy ha sok időt töltök bizonyos emberekkel együtt, akkor átveszek tőlük bizonyos dolgokat. Ezekből egy-egy mozdulat megmarad, meg mondatok stb., de a színészetben nem tudom. Az a baj, hogy én mindig azt hiszem, hogy nem tudom megcsinálni, aztán valahogy mégis lesz. És nem mondják azt, hogy szar vagy nem akarják megmondani (nevetés).

A hibákat hogyan kezeled? Inkább dühös vagy ilyenkor magadra, vagy könnyen túllépsz rajta és úgy vagy vele, hogy majd tanulsz belőle?

HM: Ez bizonyos helyzetektől függően máshogy történik. Például technikában nem szabad leakadni és dühösnek lenni, mert akkor az egész előadás fuccsba megy, át kell gördülni rajta. Például a Romantikánál Attila az elején direkt szólt, hogy most már négy harang van, nem három, én mégis háromnál feltoltam a fényt, ti pedig ott álltatok zene nélkül. Na, akkor a fejemet a fénypultra hajtottam, és azt mondtam, hogy ez halál, aztán csak továbblendültünk. De meg kell oldani őket. Persze, hogy ha van egy hiba, megpróbálok tanulni belőle.

És ha színészként bakizol?

HM: Akkor azt mondom, hogy b*meg, de sz*r voltam.

Akkor viszonylag kritikus vagy magaddal szemben?

HM: Igen.

Szerinted több az elvárás veled szemben, hogy több dolgot is csinálsz meg szinte minden idődet a színházban is töltöd?

HM: Szerintem nem több az elvárás. Annyi, amennyit én eleinte elvállalok. Aztán vagy tudom teljesíteni vagy nem. De persze sokkal több a hibám is, mert sok mindent vállalok, így néha besokallok, de megpróbálok koncentrálni arra, amit éppen csinálok.

Számodra a Fészek Színház otthon, munka vagy hobbi?

HM: Mind a három. Otthon azért, mert nagyon jól érzem itt magam, munkahely azért, mert felelősséggel vagyok azért, amit itt csinálok, a hobbi meg ugye a színészet számomra.

Ha lehetőséget kapnál arra, hogy mást is kipróbálj, például rendezés vagy díszlettervezés, akkor kipróbálnád vagy elég neked a technikus-színészkedés?

HM: Rendezni én nagyon-nagyon-nagyon akartam és volt is róla szó, hogy rendezek. Mátéval el is kezdtünk írni egy darabot, ami egyébként tök jó, meg biztos, hogy meg is csináljuk majd egyszer, hogy ha lesz rá idő, de biztos, hogy nem rendezem meg. Rendezni nehéz dolog és nem hiszem, hogy én az a fajta ember vagyok, aki meg tudná csinálni. Nem azért, mert nem vagyok elég kreatív, azzal nincs baj, de az embereket kezelni kell a színpadon, és nem biztos, hogy az nekem menne. Nagyon nagy munka lenne. A díszlettervezés az egy másik dolog, azt nagyon szívesen kipróbálnám. Csak nem tudom, hogy mennyire lennének összepasszolóak a színek a színpadon (nevetés). A díszletépítést ugye szoktam csinálni, tehát, hogy ha van valami elképzelés, akkor azt megvalósítom, és esetleg hozzáteszek ötletet, de nulláról még nem találtam ki semmit.

Mit gondolsz, hogy te személy szerint mit adsz hozzá a Fészek Színház működéséhez? Értékes tagnak tartod magad?

HM: Olyan nincs, ami nélkülem ne lehetne, mert úgyis találtok rá embert. Az utolsó magyar az úgy lenne megoldva, hogy sehogy, mert hogy ha én nem vagyok, akkor nincs Az utolsó magyar, tessék (nevetés). Nem tudom mennyire vagyok fontos ember, ugye mindenki pótolható természetesen, de mivel elég sok feladatot vállalok, ezért biztos meggyűlne a bajuk az embereknek, azzal, hogy ha nem vagyok. De nem tudom, hogy mennyire vagyok értékes tagja a társulatnak. A háttérmunkákban sokat vállalok, de másban nem nagyon.

Másvalami, amit szívesen elmesélnél?

HM: Az elejére odatehetnéd még, hogy nagyon izgulok mindig, amikor interjú van velem, és nagyon izgulok mindig, amikor beszélni kell. És ha beszélni kell, akkor sokszor ellent mondok önmagamnak és ez pont azért van, mert félek, és össze-vissza kezdek el hadoválni.

Akkor utolsó kérdés. Ki lesz a következő?

HM: Tamás. Barabás Tamás.