Az utolsó magyar - 2014. február 25.

Gyerek voltam, mikor apám ezt a kaput faragta. Hittünk Istenbe, hazába, szeretetbe. Vajon így lesz-e most is, ha átlépek alatta? Érzem-e még anyám gyengéd ölelését? Látom-e még apám férfias mosolyát? Maradok-e aki voltam, s vagyok?

Mi történik velem? Remeg kezem-lábam! Ez, ez nem én vagyok! Harcoltam s öltem száz számra. Bátor fiad voltam hazám, s most elbizonytalanodom? Becsukom szemem, s most megteszem, mi eddig éltetett.

Jól látok? Te vagy az Júlia? Szebb vagy, mit valaha! 3656 éjszaka álma válna ma valóra? Biztosan nem. Hisz az idő vasfoga téged sem kímélne, bár a farod s mellyed többet ígére. Most büntetsz? Vagy még mindig epekedsz? Úgy látom, talán az utóbbi az, igen. Bájod biztatásra késztet. Közelséged vágyakat ébreszt, arcod márvány, sugárzik, tekinteted rideg. Tán megrengett a hited? Én még most is vágyom, látni mosolygó tekinteted, kedves hangod, kezed érintését, esti ölelését, elméd asszonyi bölcsességét. Ne, kérlek ne mondj ily szavakat, melytől az étel is csak a számban marad...

Szóval ő lenne az, ő lenne a lányunk. Nem is hittem volna, hogy gyönyörűbb, mint az álmom. Szépségre, formára a tied, de én hol rejtőzöm benne? S mi az a véres bárd, mi örökké ott van a kezében? Ez az ő választása, vagy a te asszonyi hited? Így óvod a mocskos buja fertőtől, mi itt így terjed? Még hogy ez a kommunizmus alapja, mondja ezt ez a... Ölembe se engeded, pedig mesélnék neki, mint régen. Utolsó mesémre, mit be se fejeztem, még vágyik a lelke. Kérlek engedd, hogy végére érjek, és meglátod, hogy holnap a nap is csak miattunk kel fel...